A kurva anyádat te köcsög, mit képzeltél, mi? Szétbaszlak!!! Hülye barom!!
Vasárnap déli verőfényes napsütés, Eger. A város egyik közlekedési csomópontja, a belvárosi körforgalom felé sétálok, egy tízfős társaság részeként. Miközben beszélgetünk, már az egyik legjobb belvárosi étterem körül járnak gondolataink, ahol elképesztően finom óriás palacsintákból készült ételeket fogunk enni. A körforgalomhoz érve azonban hirtelen mindünk mozdulatait átveszi egy ösztön, és gondolatainkat is rögtön egy irányba tereli: túlélés. Mindenféle megbeszélés, vagy jelzés nélkül mindannyian elkezdünk 5 méterrel a gyalogátkelőhely előtt átkelni az úttesten, a viszonylag nagy forgalom ellenére, ugyanis ezt diktálja a lábunk: ha valakit vernek, menj arrébb, lehetőleg ne vegyél tudomást róla, viselkedj semlegesen, különben te is kapsz. Már az úttest közepén járok, mikor hátranézve meglátom a társaság egyik tagját lemaradva, ahogy áll a járdán, és feltűnően bámulja a kopasz úriembert és szerencsétlen társát. Többen már szólnak is vissza: Pssszt!! Gyere már! Siess!! Én is szólnék, de ahogy a szemébe nézek, elszégyellem magam: Hívjuk a rendőrséget?
A kopasz fickó egyébként egy perc alatt felszívódott, még csak telefonálni sem kellett.
Miért is van az, hogy 10 normális neveltetésű 20-30 év körüli fővárosi fiatal közül csak egy van, aki megáll, ha azt látja, hogy valakit fényes nappal az utcán épp megvernek? Miért van az, hogy senkinek nem az az első gondolata, hogy hívja a rendőrséget, netán felelősségre vonja a verekedőt? Persze szituációfüggő, meg egyébként is, ne szóljunk bele mások dolgába. Mi van, ha a földön kucorgó szerencsétlen tényleg valami szörnyűséget követett el a másik ellen? Esetleg a kopasz figura teljesen jogosan verekszik, netán ő is egy rendőr (álruhában, esetleg a kormány uszító ügynöke)? Ugye, hogy jobb nem beleszólni? Nem ugye.
Nézzük a tényeket:
- a közbiztonság Magyarországon sosem volt tragikus, de persze tudjuk azt, hogy egyes napokon nem szabad bemenni Budapest belvárosába, ha nem akarunk bajt; meg amúgy is, szerintem mindenkivel megesik, hogy inkább kerül egyet, csak nehogy a „balhés arcok” közelébe menjen
Ehhez több gondolatot fűznék hozzá: először is, Gyurcsány „Táncolj!” Feri elkúrta. Azzal, hogy a tüntetések őszről őszre megújulnak, láthatjuk azt, hogy sikerült néhány ember lelkében komoly nyomot hagynia. Van a többség, aki otthon ül, csóválja a fejét, és olyanokat mond, mint „hazug disznó”, meg „áruló”, vagy éppen, hogy „hős” és „igazi reformer”. Van emellett egy kisebbség, aki kivonul az utcákra sállal az arcán, kapucnis pulcsiban, és járókövekkel, tojásokkal („Büdös Buzik!”) meg mindennel, ami a kezük ügyébe kerül, kifejezi nemtetszését. Mindig azzal szemben, amivel épp lehet.
Másodszor: tudjuk azt, hogy mi, magyarok vagyunk az egyik legjobbak abban, hogy kizárjuk a többi embert az életünkből (a depresszió és az öngyilkosságok statisztikáiban előkelő helyen szerepelünk), és teljesen figyelmen kívül hagyjuk őket, illetve minden problémájukat. Persze ez sem új fejlemény, egy őrült(AH), pár ezer végrehajtó(SS), 650 ezer áldozat(ZS), 10 millió tehetetlen szemlélődő(HU). Szóval van hová visszanyúlni, ha okokat akarunk keresgélni. Azt is jegyezzük meg, hogy nem csak figyelmen kívül tudjuk hagyni ember(na jó, honfi-)társainkat, de saját érdekeink eléréséhez őket akár hajlandóak vagyunk fel is áldozni(III/III). Szóval az utóbbi néhány évtizedben megvolt a lehetősége annak, hogy a magyar ember agyába belevésődjenek ezek a szélsőséges viselkedésformák. Érdekesség, hogy az utóbb említett eseményeket kiváltó államhatalmakat és ideológiákat ugye mind elutasítjuk, mégis a társas viselkedés egy formájával tovább éltetjük őket.
Éljen Rákosi, hajrá magyarok!
Persze különösen nagy sarkítás lenne részemről, ha csak eme évszázad utolsó kétharmadának eseményeire vezetném vissza a társadalmi szolidaritás hiányát. Mert ugye ott volt a boldog békeidők koronája, a dualizmus, Isten áldja Ferenc Jóskát. Egy olyan politikai rendszerben, amely arra épül, hogy egy soknemzetiségű állam két vezető nemzetisége elnyomja a többit, nyilván probléma van a szolidaritással. Egy hargittai magyarnak és svábnak semmi problémája nem volt azzal, hogy a mellette élő románnak semmiféle beleszólása nem lehetett a birodalom politikájába.
Kitérhetnék még arra is, hogy a nagy nemzeti hőseink hogyan is fúrták meg azt, hogy a 19. század közepén egy igazi federalista állam alakuljon meg Közép-Európában, és ezzel ellenünk hangolva az összes kisebbséget közvetetten hozzájárultak Trianonhoz, amit persze saját álláspontjuk bizonyításaképp értelmeztek a kisebbségellenesek, de nem fogok.
Tehát a szituáció adott, Magyarországon a társadalmi szolidaritás hiánya égető probléma. Mit lehet tenni ellene? Jó kérdés. Kezdésképp nekünk (és itt most a többes szám a kedves olvasókra értendő) kellene valamin változtatnunk. Elképzelésem szerint, ha mi is nyitottabbak vagyunk, ránk is jobban fognak figyelni, de akár a „jó példa” mutatása is megfelelő indok lehet. Bátorítok mindenkit, hogy nézzen körbe kicsit maga körül, és legalább hétvégenként dobjon néhány húszast a sarki koldusnak, mosolyogjon rá ismeretlenekre, az ismerősökkel pedig egy „Szia, hogy vagy”-nál többet foglalkozzon.
Nincsenek világmegváltó gondolataim (hál’ Istennek), de határozottan hiszem, hogy egy kis odafigyeléssel jelentősen javíthatunk saját és környezetünk életminőségén, és talán majd egyszer, ha mindenki így gondolja, arra se kell gondolnunk, hogy odamennénk-e, ha valakit vernek az utcán , hisz nem lesz, aki verekedjen.
Eleresztjük magunkat, mint levél a szélben.
