A múlt ködébe vesző óhazából hosszú vándorúton érkeztek az ősök. Útközben néhány csoport elszakadt és külön néppé vált. Megérkezve az új hazába egy ideig a törzsek függetlenek voltak, de aztán akadt egy uralkodó, aki egyesített őket, és aki magát a régi nagy királytól származtatta. Ugye ismerős a történet? Pedig nem a magyar honfoglalásról és Árpádról szól, hanem a zulukról és Shaka királyról, legalábbis ahogy A. T. Bryant misszionárius a zuluk legyőzése után lejegyezte. A nagy vándorlásnak nincs régészeti bizonyítéka, és a történészek időközben átértelmezték a zulu nemzet kialakulását is: a 19. század folyamán az elefántcsont-kereskedelembe bekapcsolódott katonai vezetők elkezdtek hadsereget szervezni a legyőzöttek fiaiból, majd néppé szervezték a terület lakóit is. Shaka nem egyesítette a zulu népet, hiszen a valóságban a területen nagyon különféle szerkezetű és hagyományú csoport élt, hanem megteremtette a zulu népet azzal, hogy hatalmi intézményeket és közös, jóllehet fiktív történelmet adott neki. Ami Afrikában nemrég zajlott, az megtörtént Európában is a kora középkorban Patrick J. Geary amerikai történész könyve, The Myth of Nations. The Medieval Origins of Europe (A nemzetek mítosza. Európa középkori gyökerei, Princeton U. P., 2001, magyar fordítása sajnos nincs, de német van: Europaische Völker im frühen Mitelalter, Fischer, Franfurt a.M., 2002) szerint. De miért képzelünk el honfoglalásokat? És milyen közösségek hozták létre a középkori államokat?

A középkori Európa etnográfiai önképe kétgyökerű: a Hérodotoszra visszavezethető antik történetíró-geográfus hagyományhoz, illetve a Biblia származástörténeteihez kell visszanyúlnunk. Már Hérodotosz is vérségi metaforákat használt a népek leírásakor, és gond nélkül kiterjesztett az uralkodócsalád genealógiáját az egész népre. Plinius tovább merevítette a képet: egyrészt igyekezett megfeleltetni kora népeit a régi leírásoknak (ezzel tkp. megalkotta „a népek megmaradásának törvényét”), illetve állandónak tételezte fel az egyes népek jellegzetes tulajdonságait. A Biblia pedig végső soron minden népet az első emberpárhoz vezet vissza, de Noé fiainak leszármazástáblái az egyes népek közti rokonsági fokot is megmutatják. A különös az, hogy mind a római, mind a zsidó szerzők tisztában voltak azzal, hogy saját népük többgyökerű, és nem a közös származás tartja egyben: a populus Romanust a városalapítás és a közös jog, míg az am-ot a szövetségkötés és a közös Isten hozta létre. Ennek ellenére a barbár gentes-t, illetve a gojim-ot következetesen homogén biológiai egységeknek írták le. A példa tehát régi.

Hogyan is keletkezett a középkori Európa? A hagyományos képzetek szerint betörő barbár népek alakítottak államokat a Római Birodalom helyén. Azt elég pontosan tudjuk, hogy a Birodalom lakossága se nyelvileg, se vallásilag, se társadalmilag nem alkotott egységet, és arra sincs okunk, hogy ennek ellenkezőjét feltételezzük a limes-en túl. A Birodalom hanyatlásával kettős folyamat kezdődött. Ahogy gyengült a centrum hatalma és vonzereje, úgy erősödött a helyi elitek öntudata, melyek magukat a Birodalom előtti idők előkelőinek leszármazottaiként akarták láttatni, alattvalóikat pedig az akkori népek utódaiként. Így „éledt fel”, azaz teremtődött meg a gall identitás. Másrészt a Rómával érintkező barbár törzsekben olyan katonai vezetők emelkedtek fel, akik heterogén hadseregeik kohézióját erősítendő a rómaiak által leírt régi barbár királyok és népek utódainak szerepében tetszelegtek. A „frank nép” tehát egészen más csoportokat jelölt az 5., mint a 8. században. Mindkét esetben különböző származású és hagyományú csoportokat fog össze egy vezető, illetve egy új elit, és a korabeli tudományos és vallásos közfelfogás értelmében alattvalóit „népként” definiálja, azaz közös őssel, eredettörténettel és dicső múlttal ajándékozza meg úgy, hogy „újrahasznosít” régi népneveket.

A megszűnt államok helyén ugyan zavartan keressük az eltűnt népeket (hol vannak a vandálok vagy a hunok?), de a fennmaradtak esetében hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az adott nép „mindig is” létezett és a kora középkori nagy népvándorlásban találta meg mai helyét. Ha azonban a történetírói leírásokat annak tekintjük, amik valójában, azaz hatalmat legitimáló politikai nyilatkozatnak, akkor elgondolkozhatunk azon, hogy az európaiak is zuluk: a középkori államok jórészt olyan lakosságot fogtak össze, amelyik eleve az adott területen élt, a közös eredet pedig csupán az új hatalmi elit mítosza. De mi a helyzet akkor a magyar honfoglalással? Nem keletről érkezett lovasnomád honfoglalók az őseink, akik Árpád vezetésével telepedtek le a Kárpát-medencében? Geary könyve erre már nem tér ki, de gondoljuk tovább az eddig leírtakat. Mi biztos? Az, hogy 1000 körül államot szervez egy dinasztia, mely magát a honfoglaló Árpádhoz, rajta keresztül pedig minden pusztai nép királyához, Attilához vezeti vissza. Éppen úgy, mint a többi európai uralkodó, akik közül többnél konkrét bizonyíték van a leszármazás fiktív mivoltára. A hun eredettel a tudomány már leszámolt, de mi van, ha a honfoglalás is inkább mítosz, mint valóság? Választ az archeogenetikai kutatások adhatnának, de ezek még csak nemrég kezdődtek meg. Több tucat honfoglalás-kori és 10. századi csontváz DNS-ének vizsgálata azonban arra utal, hogy a két népesség nem azonos. Magyarul: akik a 10. században Magyarországot benépesítették csak kis részben a honfoglalóknak nevezett lovasnomádok leszármazottai, döntő többségük a korábban is itt élt népesség leszármazottja. Ráadásul maguk a honfoglaló lovasnomádok is genetikailag zömében európai, leginkább kelet-európai jellegűek. Lehet, hogy a honfoglalásnak is csak annyi a történelmi alapja, mint Hunornak és Magornak? Ebben az esetben a sumér-magyar rokonság hirdetőinek egy dologban mégis csak igaza lenne: mindig is itt éltünk.