Debreczeni József szerelmet vallott. Sajnos nincs más szó arra a cikkre, amit a Népszabadság szombati számába írt. Pedig Debreczeni sokáig politikusként és publicistaként is a tisztességes és mérsékelt szabadelvű konzervativizmus mintája volt. De sajnos réges-rég megfertőzte egy betegség: nem képes távolságot tartani könyve főszereplőitől. Ez Antall József esetében nem feltűnő, hiszen az első miniszterelnök halála után ennyi évvel már ikonná nemesedett. Orbán Viktort azonban részben maga Debreczeni stilizálta át Antall-utóddá, hogy aztán – mint egy féltékenységi drámában – szakítson vele, és azóta az ördögöt lássa benne. Az új szerelem pedig Gyurcsány már néhány éve, de a mostani finálé mutatja meg igazán, mennyire irracionális Debreczeni elmerülése Gyurcsány tekintetében. A cikk ugyan Gyurcsány teljes eddigi pályáját felvázolja, én most csak a következő elemeket emelném ki, és reagálnék rájuk: a beteljesült jóslat, a hármas válság és kezelése, a démoni ellenzék és a koalíció bűne.

Gyurcsány már 2006-ban megjósolta, hogy demokrataként bukni fog, azaz nem örökké kormányoz – így nyilatkozott Debreczeninek. Jé, tényleg? Ha tehát egy demokrata politikust nem választanak újra, vagy maga visszavonul, az most érdem, vagy valami tragikus nagyság katarzissal? Ha ehhez hozzátesszük, hogy a cikk végén elbai és Szent Ilona-i száműzetésről van szó (biztos, hogy Napóleon jó metafora?), akkor látjuk már, hogy Debreczeninek nagyon kell igyekeznie, hogy bizonyítsa Gyurcsány emberfelettiségét, mert különben már fuldoklunk a röhögéstől.

Gyurcsány tragédiája az volt – ha nem tudnánk –, hogy egyszerre birkózott három hazai válsággal (államháztartás egyensúlyhiánya, ellátórendszerek modernizációja, parlamentarizmus eróziója), és talpon maradt volna, ha a világgazdasági válság be nem üt negyedikként. Kezdhetnénk azzal, hogy a politika önként vállalt hivatás, a politikust pedig nem a szándékai, hanem az eredményei minősítik (ezt Debreczeni régebben tudta), de inkább nézzük az indoklásokat. Az államháztartás hiányát szerinte az okozta, hogy Orbán 2001-ben költekezni kezdett, ezt Medgyessy folytatta, majd 2006-ban Orbán az „abszurditásig fokozta az ígérgetési licitet”! És tessék mondani, kivel licitelt? Magában? És a licit miatt kellett olyan sokat költekezni 2002 és 2006 között, illetve 2006-tól napjainkig? Aztán Debreczeni szerint abból lett a baj, hogy Gyurcsány rögtön belevágott az ellátórendszerek reformjába is, amit „elődei halogattak”. Egy pillanat: kik az elődei? Csak nem ő maga, egy fél cikluson át? De az nem számít, hiszen a demokrata politikus kockáztathat, ha meg akarja akadályozni a populista ellenfél hatalomra jutását. Ez nem vicc volt, hanem Debreczeni okfejtése. A négy év (oké, legyen kettő) kormányzás (?) nem számít, Orbán per definitionem legyőzendő populista; ja így könnyű.

Láttuk már, hogy a bukásról elsősorban az ellenzék tehet. Hiszen a reformokhoz társadalmi kiegyezés kellett volna. De egy „fundamentalista-populista” ellenzékkel ezt nem lehet (ez jó, ez a fundi-popu, már-már olyan jó, mint a klasszikus judeoplutokrata-liberálbolsi, bár abban több a népi őserő, hiába Pista bácsi azért valamit tudott). Amelyik új rendszerváltás kapujában áll, ha kétharmados többsége lesz. Arra itt nem tér ki Debreczeni, miben is állna ez a rendszerváltás. Magyarország jobban függ az EU-tól mint valaha. Hogyan nézne ki a visszamenetelés a középkorba? Orbán beszél hülyeségeket, de kötve hiszem, hogy ne emlékezne a 2004-es népszavazásra. Ilyen pofonba a Fidesz nem szeretne még egyszer belefutni. Nagyon unom azt is, ahogy Debreczeni szajkózza, hogy Orbán a Jó és a Gonosz küzdelmét vizionálja, szemben a pluralista felfogású modern baloldallal. Elolvasta Debreczeni a saját cikkét?

Végül ott vannak az árulók: a teljes MSZP („félig se megújított néppárt”, mellékszál, hogy a cikk első felében Gyurcsány már megújította a baloldalt), és az SZDSZ („kiürült ideológiai rétegpárt”). Ők huzakodtak a reformok körül, és ők adtak elő „tragikomikus abszurdot” miniszterelnök-jelölés címén. Az ugyebár lényegtelen, hogy a miniszterelnökük két évig félrebeszélt és hazudott a reformokról (nem akarok én visszatérni Őszödhöz, de az tény, hogy 2002 és 2006 között nem esett arról szó, hogy itt nagy reformok kellenek és lesznek). És az sem számít, hogy Gyurcsány dobta be a törülközőt, de olyan hirtelen, hogy természetesen nem volt alternatív jelölt, és ugyanakkor olyan rafináltan (konstruktív bizalmatlanság), hogy hatalmi harc kezdődhessen. Ha államférfi lenne, előkészítette volna távozását a pártjában, nem löki őket a még nagyobb szarba. Ha úgy látja, hogy így nem megy tovább, mondjon le, aztán ha a parlament nem képes miniszterelnököt választani, majd lesznek új választások. De ő még machinált egy kicsit. Ha ezek után ő Napóleon, akkor nem az I., hanem a III., akiről Marx mondta (néha neki is lehet igaza), hogy a történelem a tragédiát komédiaként ismétli. A baj az, hogy nem csak a röhögéstől csorog a könnyünk.