Most nem egyszerűen egy könyvet szeretnék ismertetni, hanem inkább a könyv kapcsán kibontakozott „vitát”: valójában azt fogom bemutatni, milyen nemtelen eszközökkel élnek a harcos ateisták korunk új kultúrharcában. Nemrég bemutattam C. S. Lewis Keresztény vagyok című könyvét, most híres meseciklusáról, a Narnia krónikái (M & C, Budapest, 2008, az angol eredeti: The Chronicles of Narnia, C. S. Lewis Pte., London, 1950-56) hét kötetéről, illetve annak ateista kritikájáról lesz szó. Talán érdemes pár szóban összegezni magát a szóban forgó művet. A hét könyvben Lewis jelenkorából (az 1950-es évek Angliájából) kerülnek át csodálatos módokon gyerekek egy mesevilágba, Narniába, ahol beszélő állatok, mesebeli lények (törpék, faunok, kentaurok) és emberek élnek. Mindig feltűnik Aslan, a nagy oroszlán, aki megteremtette ezt a világot, önkéntes halálával és feltámadásával megváltotta lakóit, majd a világ végén utolsó ítéletet is ült felette. Aslan tehát Krisztus alteregója Narniában, a meseciklus pedig keresztény tanmese a hitről és a kételkedésről, a bűnről és a bocsánatról, a szabad akaratról és a kegyelemről. Lewis sosem titkolta célját: a mesén keresztül megismertetni a gyerekekkel a kereszténység tanításait. Az természetes, ha egy ateistának ez nem tetszik, és nem szereti a Narniát. De ennél sajnos többről van szó.

Polly Toynbee, ismert angol ateista a Guardian-ben szedi le a keresztvizet a meséről (hahaha). Azzal kezdi, hogy Anglia túl szekuláris, itt senki sem fogja érteni a keresztény ikonográfiát, a Narnia is csak egy lesz a divatos fantasy-k közül. Akkor mi a baj? Pl. az, hogy Aslan feltámadása „értelmetlen” (Toynbee szerint az evangéliumi feltámadás-történet is az). Nem egészen értem, mire gondol? Ha mesének tekinti, akkor a beszélő állatok, a világok közötti ajtók, a kővé változtatott lények mennyivel értelmesebbek? Természetesen az a baja vele, hogy szerinte a kereszténység Istene megfosztja az embereket a felelősségtől, figyel, irányít és ítél, sőt egy másik világot ígér, ami pedig nincs. Furcsa egy mese kapcsán olvasni a keresztény teológia ilyen kifordított zanzáját. Most nem fejtem ki újra, mennyire fontos a kereszténységben az egyéni felelősség. Toynbee nehezményezi továbbá, hogy Aslan oroszlán, és nem bárány, pedig Krisztus a gyengék mellett állt és nem harcolt. Kár, hogy nem jutott el az 5. kötetig, ahol Aslan bárányként jelenik meg, és az is kár, hogy nem olvasta a Bibliát, mert Krisztus bizony tudott nagyon harcias is lenni. De Toynbee tovább megy: Aslan a „torz, beteg, neofasiszta republikánus” mintaképe. Ilyenkor elgondolkozik az ember, érdemes volt-e Angliát megmenteni Hitler karmaiból.

A szintén brit Philip Pullman olyannyira ellenszenvezik Lewis művével („a legundorítóbb és legmérgezőbb dolog, amit valaha is olvastam”), hogy írt is egy ateista ellen-mesetrilógiát, Az Úr sötét anyagai címmel (ennek első kötetét, Az arany iránytű-t nemrég filmesítették meg, csakúgy mint a Narnia-ciklus 2. és 4. kötetét). De mit is állít a Narniáról? Azt, hogy szexista, rasszista és szado-mazochista, mert szerinte Lewis azt írja, hogy „a halál jobb az életnél, a fiúk a lányoknál, a világos bőrűek a sötétbőrűeknél”. Ezt persze már sokan megcáfolták. Hogyan lenne szexista, ha a főszereplők mindig vegyesen lányok és fiúk, sőt a legtündöklőbb főszereplő (Lucy) lány, a (megjavuló) áruló viszont fiú (Edmund)? Narnia ember-lakói fehérebb bőrűek ugyan, mint az őket meghódítani akaró calormeniek, de utóbbiak között is számos pozitív hős van (Aravis a 3. kötetben és Emeth a 7-ikben), de ami a leglényegesebb: Aslan legnagyobb ellenfele, a Fehér Boszorkány tényleg hófehér, akár egy kegyetlen árja istennő. Végül a halálról: a főszereplők a 7. kötet végén meghalnak, és a mennyországba kerülnek. Nem a halált hirdeti Lewis, hanem az örök életet. De a legrettenetesebb ebben a vádaskodásban az, hogy milyen Pullman saját meséje. Ott is van isten, de az egy kisstílű csaló, aki csak hazudja, hogy ő teremtette a világot, hogy rabságban tarthassa a lelkeket, még haláluk után is, pedig azok inkább szeretnének elenyészni az anyag körforgásában. A hamis isten és gonosz egyháza ellen lázadók fővezére aztán meggyilkol egy ártatlan kisfiút, hogy az így felszabaduló energia segítségével nyisson kaput a világok között (!). Ez lenne a szép és egészséges mese?

A legmélyebbre azért természetesen a magyar kritika süllyed. Nagy Boldizsár az ÉS-ben bírta leírni a következőket: „J. K. Rowling azt nyilatkozta, hogy felháborítónak tartja a Narnia-könyvek hímsovinizmusát, Philip Pullman brit író pedig szimplán “minden idők legundorítóbb és legbetegebb könyveinek” nevezte őket. Nekem legjobban mégis a The Guardian kolumnistájának, Polly Toynbee-nak a jellemzése tetszik, aki úgy foglalta össze, hogy a Narnia-széria egy monumentális neofasiszta gyerekbiblia.” Pullman és Toynbee nyilatkozatait csak felturbózta kissé (kissé?), de mi a helyzet Rowling-gal? Ő speciel azt nyilatkozta, hogy: „Még ma is, ha egy szobába kerülnék egy Narnia-kötettel, rögtön felkapnám és újraolvasnám.” Khm. Akkor honnan jön ez a hímsovinizmus? Rowling valójában azt mondta, hogy az a problémája a 7. kötettel, hogy abban az egyik főszereplő (Susan) akkor válik hitetlenné, amikor inkább az ajakrúzzsal kezd el foglalkozni, amit Rowling a szexualitással azonosít. Ez még jogos kritika is lehet (bár Susan ekkor már 21 éves, azaz túl van a szexualitás felfedezésén, és ez a rész lehet az anyagi világ iránti veszélyes rajongás leírása is), de ugyebár semmi köze Nagy Boldizsár fantazmagóriáihoz. Talán csak egy kérdés maradt hátra. Miért van erre szükség? Mi késztet értelmes embereket arra, hogy az ügy érdekében hazudjanak és gyalázkodjanak?