Magyarország a kiegyezéstől az első világháborúig alkotmányos monarchia volt parlamentáris kormányzással. A képviselőket angol mintára egyéni választókerületekben választották meg. A kormányt a többségi párt adta, az ellenzék szabadon tevékenykedhetett, a sajtó is teljesen szabad volt. Akkor minden rendben, ugye? Nos, nem. Két furcsa körülményre hívnám fel a figyelmet. Az egyik érdekesség az, hogy a fél évszázad során öt évet kivéve (1905-10) ugyanaz a párt volt többségben, következtetésképpen kormányon (igaz a neve többször is változott: Deák-párt, Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt). A másik pedig, hogy a választásra jogosultak aránya Magyarországon nem változott, a lakosság kb. 6 %-át tette ki az egész korszakban, miközben Európa lassan, de biztosan haladt az általános választójog felé (ráadásul a birodalom másik felében, Ausztriában is 27% volt választó). Összefügg ez a két tény? Feltétlenül. Hogy miért és hogyan, azt tudhatjuk meg Gerő András Elsöprő kisebbség (Gondolat, Budapest, 1988) című könyvéből.

A választójogot az 1848. évi V. tc. szabályozta. A választójogot cenzushoz kötötték: bizonyos mértékű vagyonnal vagy jövedelemmel kellett rendelkezni, esetleg felsőfokú végzettséggel, illetve a nemesi címmel járó választójogot sem vették el senkitől, ha nem is felelt meg a fenti feltételeknek. Az 1869. évi választás után parlamenti vita bontakozott ki a választójogi reformról, ez volt ugyanis az első választás a kiegyezést követően, amikor eldőlt, hogy a szavazók többsége támogatja-e a dualista rendszert vagy sem. Nos, a szavazók többsége valóban támogatta, és éppen ebből kerekedett a vita. A Deák-pártnak ugyanis megfelelt a törvény így, legfeljebb az értelmiségi cenzust bővítette volna (ami minimális változással járt volna, a szavazók mindössze 4,5%-a szavazott ez alapján), illetve adóalapon egységesítette volna a vagyoni-jövedelmi cenzust (eddig külön-külön volt meghatározva a birtokméret, illetve az egyéb vagyontárgyak és jövedelmek, amik a választójogot biztosíthatták). Az ún. balközép (ez akkoriban a kiegyezés bírálatát jelentette) alacsonyabb cenzussal bővítette volna a választók számát, és a választókörzeteket is átszabta volna, hogy egyenlő számú választóval rendelkezzenek. Végül a szélsőbal (ez a függetlenség híveit takarta) az általános választójog mellett kardoskodott.

Mi motiválta az egyes politikai erőket? Mit mutattak az 1869-es szavazás eredményei? Leginkább azt, hogy a Deák-párt győzelmét főleg a fejletlenebb peremterületek garantálták: a Felvidék és Erdély (illetve a Nyugat-Dunántúl, ami természetesen nem volt fejletlen), míg az ellenzék uralta az Alföldet. A közhangulat alapvetően 48-as volt (legalábbis mindenki így hitte). Ez magyarázza a kormány konzervativizmusát: a kiegyezés csak akkor tartható fenn, ha távol tartják az urnáktól a függetlenség-párti tömegeket. A balközép bővítette volna a választók számát a cenzus csökkentésével. Ezzel főleg az akkoriban gazdagabb alföldi területek magyar lakossága jutott volna több szavazathoz, amit a választókerületek átszabásával lehetett volna érvényesíteni (azaz itt kisebb kerületek lehettek volna, míg a peremeken nagyobbak, melyeknek választói létszáma ugyan azonos lett volna, de lakosságszámuk eltérő). Egy ilyen reform után a balközép nyerhetett volna úgy, hogy társadalmi átalakulástól azért nem kellett volna tartani, hiszen a szegényebb parasztok és munkások még így sem lettek volna választók. Végül persze a kormányjavaslat érvényesült, a rendszer megmerevedett. Még kétszer nekirugaszkodtak a reformnak, de csak 1913-ban és 1918-ban (!), a katasztrófa előtt: ekkor 18,5%-ra emelték a választópolgárok arányát.

A választójog nemzetiségi aránytalanságot is okozott, bár messze nem akkorát, mint azt sokan képzelik. 1910-ben a választópolgárok között 56,2% volt a magyarok aránya, míg az összlakosságon belül 54,5%. Megyénként eltérő volt ugyanis az az adóösszeg, amitől valaki szavazhatott: a szegény peremterületeken jóval alacsonyabb, így ez a rendszer leginkább az Alföld módosabb magyarjait sújtotta (az egyenlő cenzus viszont óriási nemzetiségi aránytalanságot okozott volna, ez tehát egy tipikusan megoldhatatlan probléma, mármint ha fenntartjuk a cenzust). Ami érdekesebb, az a nemzetiségi passzivitás. A románok lakta Naszód kerületben 1869-ben 2 (!) választó szavazott. A passzivitás tehát a rendszer alapvető fenntartója volt, hiszen így átengedték a döntést a szórványmagyarságnak, amelyik pedig ekkoriban kormánypárti volt: a függetlenségben a nemzetiségi mozgalmak megerősödésének veszélyét látta. Az ő súlyukat erősítette a választókerületek aránytalansága is: a belső területeken három-négyezer, míg a peremeken alig ezer választó lakott egy-egy kerületben.

A kormánytöbbség fenntartásának legfőbb eszköze azonban nem maga a választójog volt, hanem a választások lebonyolítása. A szavazás ugyanis nyílt volt, a választókerület központi településén egyetlen helyiségben zajlott. A szavazókat oda kellett utaztatni, etetni-itatni és elszállásolni kellett őket. Innentől kezdve megkülönböztethetetlen a „szervezés” a megvesztegetéstől: a kerületeknek szabott ára alakult ki, a választók elvártak valamilyen szolgáltatást a voksukért. A szavazás során az egy faluból érkezetteket egyben „terelték be”, ráadásul az egyszerűség kedvéért rögtön két sorba álltak: kormánypárti szavazók és ellenzékiek. A kortesek az utolsó pillanatig próbálták a választókat átrángatni a megfelelő sorba. A szavazást az a megyei apparátus bonyolította le, melyet a kormány által kinevezett főispán felügyelt. A kormánypárti jelölt pedig sok esetben az a nagybirtokos volt, akinek a földjei a választók megélhetését biztosították. Ebben a helyzetben kellett volna helyesen dönteni.

Ha egy parlamenti rendszerben a versengő felek rendszerellenesnek tekintik egymást, és így a váltógazdaság elképzelhetetlen, akkor a rendszer maga fog korrumpálódni. Ez pedig akkor is bukáshoz vezet, ha egyébként érvényesül a jogállam: a polgárok egyenlőek a törvény előtt, és a tulajdon és vállalkozás szabadsága is biztosítva van. A történelmi Magyarország fő bűne ez: nem volt képes és hajlandó működtetni a liberális demokráciát.