Wilson volt az USA első fasiszta elnöke, fasiszta volt Roosevelt New Deal-je, fasiszták voltak a hatvanas évek diákmozgalmai és fasiszta mítosz lett Kennedyből. Ezt és még sok mást állít Jonah Goldberg Liberal Fascism című könyve (Liberális fasizmus; magyar fordítása még nincs, Penguin, London - New York, 2009). Mintha nem tudná, mit jelent a fasiszta szó. Dehogyis nem tudja: mindenki fasisztának mondatik, aki nem tetszik a baloldali-liberális elitnek. Pedig – és erről szól az egész könyv – éppen fordítva van: a fasizmus a mai baloldali-liberális ideológia szellemi unokatestvére. Az amerikai liberálisok (progresszívek, demokraták) történetét végigkísérik a fasiszta motívumok, míg a konzervatívok (republikánusok) éppen a fasizmus legnagyobb ellenségei: ők őrzik a szabad piac, az egyéni szabadság és a klasszikus liberális alkotmány értékeit. A fasizmus ugyanis Goldberg szerint egy szekuláris vallás, amelyik új közösséget akar teremteni, dicsőíti a politikán felülemelkedő szakértelmet, az örök ifjúságot hajszolja, állandóan cselekedni akar, tökéletesíthetőnek és tökéletesítendőnek tartja az embert és egy jobb társadalom megtervezésére és kivitelezésére mindenható államot hozna létre. Az amerikai liberális fasizmus kedves fasizmus, és erre a kedves szmájli arcra rajzolt Goldberg bajuszt.

A könyv végigtekint a 20. század (amerikai) történelmén, és bizonyítékok tömkelegével támasztja alá tézisét, miszerint a liberálisok az igaz fasiszták. Az amerikai fasizmus története fellángolások (ún. „fasiszta pillanatok”) és kijózanodások, azaz a konzervatív politika korszakainak váltakozása. Wilson elnöksége az I. világháború idején egyszerre volt a korhoz képest brutális rendőrállam, másrészt pedig az állami gazdaságirányítás nagyszabású kísérlete. A húszas évek kijózanodását a világgazdasági válság söpörte el, megteremtve a második pillanatot: ekkor következett FDR fasiszta gazdaság- és társadalompolitikája. Az ötvenes évek újra a konzervativizmusé, de aztán bekövetkezett a hatvanas évek kettős fasiszta forradalma. Egyrészt az utcai őrjöngés (a diákzavargások), másrészt pedig Kennedy, majd még inkább a mártírt zászlóra tűző Johnson fasiszta társadalom-átalakító kísérlete. A nyolcvanas évek újabb konzervatív visszarendeződése (hála Reagannek) után azonban itt a Clinton-dinasztia szép új világa. Goldberg azonban pesszimista: konzervatívként sosem lehet helyreállítani az eredeti állapotot, a fasizmus már nem csak velünk, de bennünk él: mindannyian kissé fasiszták vagyunk.

A történelmi rész meglepő újdonságokat is tartogat, legalábbis az amerikai történelemben kevésbé járatos olvasónak. Mert azt, hogy Mussolini és Hitler nem csak balról indult, de sok tekintetben mindig is baloldali politikusok voltak, mi is tudjuk. De engem meglepett, hogy Amerikában milyen sokáig képviselték a liberálisok (progresszívek) a nacionalizmust (szemben a lokális és tagállami identitásokkal), az imperialista gyarmatosítást (szemben az izolacionizmussal), a rasszizmust (pl. az eugenika népszerűsítésével). Természetesen az emberekhez hasonlóan a politikai mozgalmak sem tehetnek őseik tetteiről. De a vádak kifordítása történelemhamisítás. Persze abból még, hogy elfogadjuk, a baloldal múltja szennyes, nem következik, hogy a jelene is az. Mit tekint Goldberg a mai liberális politikában fasisztának?

Leginkább azt az általános törekvést, hogy a szakértelemre támaszkodva minden társadalmi problémát kiküszöböljenek ellentmondást nem tűrve, az állam hatalmával fellépve. A faji egyenjogúság jó dolog, de a pozitív diszkrimináció már erkölcstelen, kontraproduktív és a beavatkozást szaporítja. Ha nem számít a faj, akkor nem számít. A környezet fontos, de a védelme közügy, nem szakértők diktatúrájára kell bízni. A gyermekek valóban a legfontosabb kincseink, de nem kell az államnak az etetésüktől az óvodáig mindent előírnia, belénk nevelnie, ellenőriznie. Paradox módon az olyan pozitív politikák, mint a kisebbségiek vagy a fogyatékosok kötelező foglalkoztatása, vagy éppen a dohánygyárak kényszerítése az ellenreklámra, visszafelé sülnek el. Bebetonozzák a fő ellenségnek kikiáltott óriáscégeket, hiszen a tőkeszegényebb kisvállalatok növekedését akadályozzák elsősorban.

Az amerikai fasiszta liberalizmus kedves. Gondolhatnánk, hogy kit érdekel, ha fasiszta is, ha boldoggá tesz minket. Goldberg szerint azonban nem tehet azzá. Amit megvalósít, az nem Orwell 1984-e, hanem Huxley Szép, új világ-a. A társadalom és az ember mérnökei megtervezik boldogságunkat. De a konzervatívok szerint nem lehet egyszerre mindent, választanunk kell a versengő javak között, éppen erről szól a politika. Az utópiát ne itt a földön keressük, mert az csak odaát van. A fasizmus azonban az amerikai konzervativizmust is megfertőzte. Ha a konzervatívok hagyományos értékeiket rá akarják erőszakolni másokra (ahelyett, hogy csak védenék azokat), ha fehér faji, vagy zsidó-keresztény vallási politikát folytatnak (ahelyett, hogy a fajt és a vallást a politikában irrelevánsnak tekintenék), akkor már nem konzervatívok.

Ha valaki azt hitte, csak Magyarországon fasisztáznak le néha válogatás nélkül minden jobboldalit, akkor tévedett. Ezt is Amerikából tanultuk. Jonah Goldberg nagyon alaposan és hihetetlenül szellemesen vág vissza: úgy vitázik a liberális értékrenddel, hogy egyben bebizonyítja a fasizmussal való szellemi rokonságát. De kezeljük értékén a szellemességet. Ahogy egy konzervatív nem lesz náci, mert – teszem azt – támogatja a demokrácia-exportot, egy liberális sem fasiszta a szó köznapi értelmében, még akkor sem, ha antinikotinista, vegetáriánus, állatbarát környezetvédő, mint Hitler. A liberális politika kritikája izgalmas szellemi kaland. Lefasisztázása indulatilag érthető, de csupán poén. Egyszer jó. Aztán váltsunk komolyra, vitázzunk, és csak akkor süssük el, ha újra olyan jön szembe, aki csak fasisztát lát, meg fasisztábbat és legfasisztábbat.