Nem hiába az Osiris a legjobb társadalomtudományi kiadó ma Magyarországon. Egyetemi tankönyvként használható, összegző munkák sorát adja ki, most éppen Tomka Béla Európa társadalomtörténete a 20. században című munkáját szeretném ismertetni (Osiris, Budapest, 2009). A könyv történeti összegzés: nem szociológiai szakkönyv, hanem a művelt laikusoknak, illetve társadalomtudományt hallgató egyetemistáknak készült áttekintés. Ez a hatalmas erénye, de gyengesége is egyben. A társadalomtörténetet a legszélesebb értelemben fogja fel: az olyan hagyományos témák, mint a népesedés, családszerkezet, mobilitás, urbanizáció, identitás mellett külön fejezeteket szentel a munka világának, a fogyasztásnak, a szociálpolitikának vagy épp a politikai törésvonalaknak. Ennek során hihetetlen mennyiségű szakirodalmat mozgat meg: a bő ötszáz oldalas szöveget több mint nyolcvanoldalnyi jegyzetapparátus és irodalomjegyzék követi. Ebből azonban az is következik, hogy a műnek nincs elméleti íve, egységes alapkoncepciója. Bevallottan gyakorlatias megközelítésű, adatgazdag könyvet írt Tomka. Az egyes fejezeteknél bemutatja ugyan a rivális elméleteket, de meglehetősen távolságtartóan. Aki tehát egy nagy történetet vár, az európaiság kvintesszenciáját, az csalódni fog. Akit azonban érdekel a társadalomtörténet, és képes a tényekben is megmártózni, az élvezettel forgathatja. Engem három dolog ragadott meg különösen: a jóléti rendszerek leírása, illetve kritikája, valamint a munkavégzés európai sajátosságai.

A jóléti állam valódi európai sajátosság. A világ többi fejlett régiójában (USA, Japán, Ausztrália stb.) messze nem ilyen méretű az állam szerepvállalása. Ráadásul az európai országok jóléti modelljei folyamatosan hasonulnak egymáshoz. A Skandináviára jellemző ún. szociáldemokrata modellben alanyi jogon járnak magas juttatások, ami magas foglalkoztatottsággal és a családot „pótló” intézményhálózattal (óvoda, szociális otthon) egészül ki. A kontinentális Európa konzervatív-korporatív modellje a munkavégzéshez köti, ezért aztán differenciálja a juttatásokat, és a család szerepköreit kevésbé veszi át. Ez a két modell közeledik egymáshoz: egyrészt ma már mindenhol mindenkire kiterjed a szociális háló, másrészt viszont fokozódik a munkavégzés szerepe az ellátások mértékében. A harmadik, angolszász liberális modell Európában csak a Brit-szigetekre jellemző, de ott sem teljesen: itt csak a rászorultak részei a rendszernek, a juttatások alacsonyak, és nagy a civil szféra szerepe (az angol egészségügy pl. nem ilyen, hanem állami). Bár a jóléti kiadásokat sok kritika éri, Európában részesedésük a nemzeti jövedelemből nem csökken, hanem átlagosan 25% körül stabilizálódott.

A neoliberális kritika szerint a jóléti kiadások torzítják a piacot, hiszen etikátlanul veszik el a sikeresek jövedelmét és segélyfüggést alakítanak ki a szegények között. Ezzel szemben fel lehet hozni, hogy a politikai és polgári jogok csak a szociális jogokkal együtt érvényesülhetnek: egy kettészakadt társadalom szegényei nem lesznek soha egyenjogú állampolgárok.
Sokan túlzottan bürokratikusnak tartják az állami újraelosztó rendszert. A tapasztalat viszont az, hogy a magánbiztosítók költségei jóval nagyobbak az államinál, illetve azt, hogy a nagyobb jóléti rendszert működtető államokban kevesebb a szegény, azaz ez a rendszer hatékonyabb.
Állítólag a nagy jóléti kiadások csökkentik Európa versenyképességét. Ez igaz, de az is igaz, hogy a szociális szféra maga is munkahelyeket, illetve pótlólagos keresletet teremt. A szociális biztonság pedig javítja az életminőséget, ösztönzi a tanulást és csökkenti a bűnözést. A 20. században azok az országok növekedtek a leginkább, ahol a jóléti kiadások gyorsan növekedtek.
Végül gyakran felmerül, hogy az elöregedő Európa képtelen lesz finanszírozni jóléti rendszerét. A valóságban az elöregedés üteme sokkal kisebb, mint az a köztudatban él. Másrészt a gyerekszám csökkenése egyelőre az eltartottak létszámának csökkenését eredményezte: vagyis éppen a 20. században volt a legtöbb aktív tagja az európai társadalmaknak!

Lemarad-e Európa az USA mögött a gazdasági versenyben? 1994 és 2003 között az USA GDP-je átlagosan évi 3,3%-kal nőtt, míg az EU-é csak 2,1%-kal. Igen ám, de eközben az USA lakossága is nőtt, az EU országaié viszont alig. Ha az egy főre jutó GDP növekedését nézzük, akkor ott az USA fölénye már kisebb: 2,1% az 1,8%-kal szemben. Ha viszont Európából kivesszük a tartósan gyengélkedő Németországot – melyet új, keleti tartományainak újjáépítése kötött le – akkor az EU növekedése is 2,1%. De még mindig van egy kis turpisság a dologban. Az átlag amerikai ezt a teljesítményt évi 1860 ledolgozott órával hozza. Az európai polgár átlaga viszont csupán 1550 munkaóra. Míg az amerikai adat 1970 óta változatlan, Európában egyre kevesebbet dolgoznak az emberek. Ráadásul az USA-ban az aktivitási ráta a munkaképes lakosságon belül 71%, az EU-ban pedig csak 64%. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy a 20. században egészen 1995-ig a termelékenység Európában sokkal gyorsabban nőtt, mint az USA-ban. Európa felzárkózott, behozta az USA századfordulós előnyét. 1995 óta azonban az amerikai termelékenység újra gyorsabban nő. Ennek oka lehet a fejlettebb tőzsde és a liberálisabb bankrendszer (bár ezt a mai válság idején nem illik mondani), illetve a kutatásra-fejlesztésre fordított összegek: míg az USA a GDP 2,8%-át költi erre, addig mi csak az 1,9%-át. Kár.

Kolbenheyer kommentpolitikája