Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

Hogy a történelemnek negyedszer mikor lesz vége, azt ma még nem látjuk, de azt már sejtjük, hogy hogyan: Kína és a kelet-ázsiai térség is lehorgonyoz a liberális demokrácia mellett. Bár a „sárga veszedelem” toposza már a 20. század elején megszületett, csak mostanra vált világossá, hogy minden múltbéli japán fenyegetés eltörpül Kína felemelkedése mellett. Ha tetszik, ha nem, a következő korszak másik szuperhatalma az USA mellett Kína lesz. Hát persze általában nem tetszik. Mert Kína nem a belőlünk előbúvó farkas, nem barátságosnak indult, ám elvadult medve, és nem is bumfordian szerencsétlen teve, hanem megismerhetetlen és ezért kiszámíthatatlan sárkány. Történelmi léptékkel nézve is Kína az euroamerikai kultúrkör egyetlen valódi, és tőle egyben gyökeresen különböző riválisa. De folyamatosan szelídül a sárkány: Kína kereskedni és nem háborúzni akar, a kereskedelem pedig végérvényesen beinjektálta a kapitalizmust a Középső Birodalom vérkeringésébe, az pedig előbb-utóbb a szabadságjogokat és a demokráciát is ki fogja kényszeríteni. Vagy mégsem?

A történelmi analógia nem bizonyíték. Abból, hogy a nyugati féltekén a magántulajdon és a hozzá kapcsolódó jogok majdnem mindig kéz a kézben jártak a szabadsággal és a politikai részvétellel, nem következik kényszerűen, hogy Keleten is ez lesz a helyzet. Kína kommunista pártja rendületlenül őrzi a hatalmát a piacgazdasági körülmények között is, egy olyan országban ráadásul, ahol még mindig nem városiasodott teljesen a lakosság, és ahol sosem épült ki valódi szociális védőháló. Kínának nincsenek olyan kóros kisebbrendűségi komplexusai sem az angolszászokkal szemben, mint volt a német náciknak, az orosz kommunistáknak és a muzulmán fundamentalistáknak. Kína saját civilizációs fölényéből indul ki, és az alkalmazkodást nem szolgai másolásnak tarja, hanem kreatív versengésnek. Végül Kína az első olyan ellenfél, amelyik gazdasági téren is befolyást képes gyakorolni a liberális demokráciák vezérhatalmára, az USA-ra: az 1,3 milliárd kínai a világ egyik legjelentősebb piaca, a kínai megtakarítások pedig a jóléti államok költségvetési hiányának finanszírozói.

Ám ha mindez igaz (és bizony mindez igaz), az sem jelenti azt, hogy a kínai „civilizáció” komoly veszélyt jelentene. Lehet, hogy a kínaiak elhiszik, hogy világuk alternatívája lehet a Nyugatnak (amúgy elhiszik? de miért hinnék?), de mi kötve hisszük. És ez jelenti a kulcsot. Ha Európában és Amerikában senki nem gondolja úgy, hogy a szabadság és a demokrácia feladásával kell nemzeti egységre és gazdasági haladásra törekedni, akkor nincs külön „kínai civilizáció”: van egy óriási kultúra, melynek hordozói szomorú diktatúrában élnek, még ha az gazdaságilag oly sikeres is. És vannak pozitív példák: Japán, Dél-Korea vagy Tajvan elfogadta a nyugati politikai kultúrát, a liberális demokráciát, bármennyire furcsának is tűnik ottani működtetése a mi szemünkben. Kínából nem menekülnek az emberek, mint az arab-muzulmán világból, de a kínai diaszpóra minden anyaország iránti lojalitása ellenére beilleszkedett a mi világunkba. Ellenkező példákról nincs tudomásunk. Természetesen sok múlik azon, hogy Európa és Amerika a viselkedésével bátorítja, és ezzel gyorsítja-e Kína nyugatiasodását, vagy fóbiáival elrettenti, és így lassítja. De nem hiszem, hogy lenne visszaút.

A világgal az a baj, hogy a hülyék mindig mindenben biztosak, az okosak pedig mindenben kételkednek – mondta Bertrand Russel. Én kételkedem abban, hogy az emberek tartósan alárendelnék magukat képzelt közösségi érdekeknek, és „civilizációs háborúkba” bonyolódnának. Én kételkedem abban, hogy az emberek ne szeretnének mindig és mindenhol szabadon és jólétben élni. A történelemnek talán sosem lesz vége. De a mostani konfliktusoknak egyszer bizonyosan. És a dolgok nagyon úgy néznek ki, hogy a porondon egy olyan berendezkedés fog maradni, amit Nyugat-Európa és Észak-Amerika történeti fejlődése hozott a világra, és amit liberális demokráciának nevezünk. Mert ott még kételkedni is szabad.

Kolbenheyer kommentpolitikája