Giovanni Sartori Demokrácia (Budapest, Osiris, 1999; az olasz eredeti: Democrazia. Cosa è, Milano, Rizzli Libri, 1993) című könyve a szakkönyvek legjobb fajtájából való. Összegzi a téma irodalmát, egyben értékeli és vitatja az álláspontokat, mindezt világos szerkezetben és könnyed nyelvezettel. Bemutatja a demokrácia elméletét és a megvalósuló gyakorlatot is, a könyv végén pedig kapunk egy kis kitekintést a szocializmus összeomlása utáni világra. Sartori szemlélete a legkevésbé sem forradalmi, a poszt címében szereplő jelszavak arról jutottak az eszembe, hogy a könyv két hangsúlyos fogalma a szabadság és az egyenlőség, illetve a kettő összeegyeztetésének kérdései. Ugyanakkor Sartori sokszor idézi Tocquevillet, akit a 19. századi Egyesült Államokban nem is annyira az intézményrendszer nyűgözött le, hanem a demokratikus közszellem, az Európában még továbbélő rendi-feudális szemlélet teljes hiánya. A következőkben én is ebben a három gondolatkörben szeretném bemutatni a könyvet: a demokrácia mint szabadság, a demokrácia mint egyenlőség és a demokrácia mint testvéri érzület, identitás, éthosz.

A demokráciát ma egyrészt a politikai szabadsággal azonosítjuk: azokat az államokat nevezzük szabadnak ahol demokrácia van. A szabadságon ebben az összefüggésben a mások önkényétől való szabadságot értjük. A demokrácia mint szó éppen ezt akarta kifejezni az antikvitásban: olyan uralom, ahol a nép felett nem áll senki, az önmagát kormányozza. Ez azonban korántsem azonos a mai demokrácia-felfogásunkkal. Az ókori polisz polgára közvetlen, részvételi demokráciában élt, ahol a hatalomgyakorlásnak nem volt kiépült apparátusa. A politika, a hatalom gyakorlása nem csak joga, de kötelessége is volt: ha megválasztották, főleg pedig ha kisorsolták, akkor intézte a közösség ügyeit. Nem létezett a köz- és a magánszféra közti határvonal. Másrészt a nép abszolút törvényhozóvá vált, így a törvények önkényesen megváltoztatható szabályokká züllöttek. A mai demokrácia viszont liberális demokrácia, ami nem a megbukott antik demokráciából, hanem a liberális alkotmányosságból fejlődött ki. A szabadság ezért nagyrészt az államtól való szabadság. Megvonjuk azt a határt, amit az állam nem léphet át, a szabadságjogok éppen ezt a magánszférát oltalmazzák. A politikai részvétel is éppen ezért korlátozottabb, lényege nem az állam irányítása – arra a kiterjedt államapparátus miatt nincs is gyakorlati lehetőség –, hanem ellenőrzése, ennek felel meg a képviseleti demokrácia. A törvényhozó hatalma nem abszolút, az emberi élet méltóságát, a szabadságot és a tulajdont nem lehet demokratikusan megsérteni.

A demokrácia másrészt egyenlőség. Természetesen maga a szabadság is egyenlőség hiszen csak akkor valódi szabadság, ha mindenkire, egyenlően vonatkozik. De az egyenlőséget ennél kiterjesztőben szokás értelmezni, és a demokráciától is azt várjuk, hogy az emberek viszonylag egyenlők legyenek. A jogi-politikai egyenlőségen túl tehát esélyegyenlőségre is szükség van. Ez kimerülhet a diszkrimináció tilalmában, de sokszor átcsap pozitív diszkriminációba. (Már itt közbevethető, hogy nincs szilárd elvi alapja annak, hogy milyen egyenlőtlenségeket kellene kiegyenlíteni. Nem vagyunk egyformán szépek, és ennek súlyosak a következményei, de nem teszünk ellene.) Végül szóba jöhet a gazdasági egyenlőség, azaz az újraelosztás vagy kollektivizálás. Világosan látni kell azonban, hogy az egyenlőség kritériuma korántsem egyértelmű. Azt értjük alatta, hogy mindenkinek ugyanannyi jár, vagy azt, hogy az ugyanolyanoknak ugyanannyi? Mindenkinek ugyanannyi bér jár, vagy az ugyanolyan munkáért jár ugyanannyi bér? Az előbbi nyilvánvalóan ellensége a szabadságnak, az utóbbi maga a szabadság. Ezért aztán a jogi-politikai egyenlőség együtt jár a szabadsággal, míg a gazdasági egyenlőség megszünteti azt. Az esélyegyenlőség sértheti a szabadságot, de nem szünteti meg mint elvet, azért érdemes esetről esetre dönteni.

A demokráciához demokraták is kellenek, míg a diktatúrához elég egy diktátor is. Bármennyire közhelyes, a tétel lényegileg igaz. A demokrácia fogalma egyrészt leíró, bizonyos alkalmazott politikai technikák összessége, végletesen leegyszerűsítve a többségi elv alkalmazása. Másrészt azonban előíró: annak a szabad és egyenlő világnak a képe, amilyennek lennünk kellene. A kettőnek folyamatos kölcsönhatásban kell állnia egymással: a leírt valóságot az előíró elvekhez kell mérnünk, de az elvek abszolutizálása csak tönkreteszi a valóságot. Bár a gyakorlat sosem érheti el az elmélet tökéletességét, érdemes benne a megvalósult haszonra is koncentrálni, nem csak a hiányra. A perfekcionista kritika ugyanis rombolja a demokratikus éthoszt, a közösség azonosulását a rendszerrel. Ráadásul valójában logikailag is hibás, hiszen gyakorlatot gyakorlattal, elvet pedig elvvel kell összevetni. És ez mutatja meg a demokrácia totális győzelmét. Nincs olyan versenyképes ideológia, ami magát antidemokratikusnak hirdeti, tehát az elv támadhatatlan. És nem találkoztunk olyan működő rendszerrel sem, ami felülmúlná a liberális demokráciát. Ahogy a vén szivarozó alkoholista is megmondta.

Kolbenheyer kommentpolitikája