Richard Pipes könyörtelen könyvet írt arról az álvallássá mutálódott áltudományról, ami egy rugalmatlan politikai rendszer képét öltötte. Ez pedig a Kommunizmus (Budapest, Európa, 2004; az angol eredeti: Communism, London, Weidenfeld & Nicholson, 2001). Aki a magyar nyelvű szakirodalom Krausz Tamás-féle szerecsenmosdatásaihoz szokott, annak meglepő lehet az a brutális nyíltság, ahogy Pipes ostobaságnak nevezi az ostobaságot, gonoszságnak a gonoszságot, és bűnnek a bűnt. A bő kétszáz oldalas összefoglaló áttekinti a kommunista eszmék előtörténetét az ó-, közép és kora újkorban, majd részletesebben foglalkozik a Marx és Engels által konstruált politikai programmal. Az eszme és a program azonban mind csak halovány előjáték a megvalósuló rendszer(ek) tobzódásához. Ezért aztán végigtekint a lenini fordulaton, a sztálini birodalmon, a kommunizmus nyugati recepcióján és a harmadik világbeli klónjain. A könyv tíz évvel a végleges bukás után íródott, ezért aztán bátran összegez. A történeti tények sok helyen olvasható ismétlése helyett ezért itt a könyvnek három érdekesebb elméleti elemére hívnám fel a figyelmet: az eszme veleszületett hibáira, a forradalmi politika paradox sikerére és a kísérlet árára.

A kommunizmus Marx óta tudományos elméletnek hirdeti magát, ami nem értékválasztás alapján kínál világmagyarázatot, hanem az objektív tények és folyamatok kényszerítő erejét tanítja (ilyesminek tartotta a nácizmus is a fajelméletet – szúrnám közbe). Marx alaptételei azonban hamisak voltak. A magántulajdon nem múló történelmi jelenség, hanem nagy valószínűséggel az egyik legalapvetőbb emberi tulajdonság örök manifesztációja. A kapitalizmus törvénye sem a bérszínvonal monoton csökkenését, sem pedig a folyamatos monopolizációt nem kényszeríti ki, sőt. Mindennek jelei már A tőke megírásakor is megmutatkoztak, sőt adatszerűen hozzáférhetőek voltak. Hibás az ember korlátlan átformálhatóságának alaptézise is: sosem jött létre az egyéni érdekektől mentes új ember. Sőt a 19-20. század legalapvetőbb csoportképző erejét, a nacionalizmust sem győzte le sosem a proletár internacionalizmus: a kommunista államok nemzeti politikát folytattak, akár egymás ellen is, ha tehették. Mivel a magántulajdon felszámolása és a társadalom átnevelése irgalmatlan erőszakapparátus kiépítését tette szükségessé, hamisnak bizonyult az állam elhalásának tézise is. Az önjáró bürokrácia aztán teljesen felszámolta a szabadságot, de nem teremtette meg az egyenlőséget.

Ha ennyire nyilvánvalóak a hibák és hátrányok, sőt ezek nem csak utólag, hanem részben előre is láthatók, menet közben pedig ordítóan nyilvánvalók lettek, akkor miért volt mégis sikeres a kommunizmus hetven éven át a Föld jelentős részén? A siker meglehetősen kétértelmű. A Marx által megálmodott forradalom az iparosodott centrumban nem csak nem következett be, de még csak halvány lehetőséggé sem vált. Európa nyugati felében részleges választási sikereket a kommunisták éppen a leginkább agrár-jellegű társadalmakban, a franciában, a spanyolban és az olaszban értek el. Hatalomátvételre azonban csak Oroszországban került sor (illetve Albániában és Jugoszláviában a II. világháború után). Egy alapvetően paraszti társadalomban tehát, ahol a népességnövekedés nyomása földéhséghez vezetett, amit a merev politikai rendszer nem tudott kezelni. A magántulajdon, az erre épülő független igazságszolgáltatás és ebből következően a politikai fékek rendszere vagy csak későn alakult ki, vagy nem létezett. Azaz a társadalom nem rendelkezett védekező mechanizmusokkal egy erőszakos kisebbséggel szemben. És még ekkor is kellett a világháború erőszaka és nyomora. Nagyjából ugyanez figyelhető meg Kínában a II. világháború után.

A világmegváltó kísérlet tehát kudarcot vallott: szolgaságba döntötte vagy csak abban tartotta a világ lakosságának jelentős részét, és nem csökkentette, sőt néhol növelte a gazdasági lemaradásukat. Az ár azonban még ennél is rettenetesebb. Még ma is keveset tudunk, de legalábbis keveset hallunk a lenini terrorról a hatalomátvétel éveiben, a sztáliniról a harmincas évek birodalomépítése során, a maoiról Kína nagy ugrásakor, vagy a lánc legiszonyatosabb szeméről: a polpoti népirtásról Kambodzsában. (Pipes okosan nem tér ki arra az álszent ellenérvre, hogy mindezt nem lehet egy kalap alá venni a történelmi háttér különbségei miatt. De lehet.) A kommunista hatalomnak folyamatos válsághelyzetre volt szüksége, ami igazolta brutalitását: örökké a szebb jövő álmáért követelte alattvalói munkáját és olykor életét. És ez az, aminek sosem szabad megismétlődnie: hogy valamilyen, csak a kiválasztott élcsapat által értett nagy célért, legyen az vörös, barna vagy nemzetiszín köntösben, feláldozzunk egyes embereket. A vörös hajnal csalás volt: nem a napfelkeltét láttuk, hanem ránk gyújtották az erdőt.

Kolbenheyer kommentpolitikája