Azt mondani, hogy a világban létező mélyszegénységet hamarosan fel fogjuk számolni, ostobaság. Azonban ebből arra következtetni, hogy nem is érdemes segíteni a szegényeken, nem csak bűn, de még nagyobb ostobaság. Abhijit V. Banerjee és Esther Duflo Poor Economics című könyvükben (Szegények gazdaságtana; New York, Public Affairs, 2011; csak reménykedhetünk a majdani magyar fordításban) nem az erkölcsi kötelességről akarnak meggyőzni (egészséges embert arról felesleges), hanem arról, hogy a tudomány, főleg a véletlenszerűen kiválasztott, összehasonlítható csoportokon végzett kísérletek, rengeteg kérdésünket megválaszolhatják a szegénységgel kapcsolatban is. A segélyprogramokat folyamatosan ellenőrizni és minősíteni kell, mert a kudarcok legfőbb oka a szerzők szerint nem a jóakarat hiánya, és még csak nem is valamiféle gonosz összeesküvés, hanem a három „I”: az ideológia, az ignorancia és az inercia (angolul jobban hangzik, belátom), azaz, hogy a programokat idealizált célkitűzéssel, a valóság ismerete nélkül, a megszokás erejéből erőltetik keresztül. Lássuk, hogyan kéne máshogy.

A könyv első fele a szegények (szögezzük le: a könyvben a 99 US centnél naponta kevesebből élőket nevezik szegénynek, természetesen vásárlóerő-paritáson számolva) mindennapi életének néhány szeletét veszi sorra, azt, hogy milyen körülmények között, miről és hogyan döntenek. Emeljük ki ebből a éhezés kérdéskörét. Bár a szegények alapvetően éhesek, és kevesebbet esznek az egészségesnél (pl. ezért aprók a dél-ázsiaiak), de mégsem az éhezés jelenti a legfőbb problémát. A gazdasági növekedéssel ugyanis nem növekszik az élelmiszerfogyasztás, sőt India példája alapján éppen hogy csökken. Egyrészt csökken a kalória szükséglet: a csatornázással csökken a hasmenéses betegségek száma, az utakkal csökken a vízhordás ideje, a műtrágyával csökken a fizikai munka mennyisége stb. Másrészt a növekvő lehetőségek felértékelik a megtakarítás és a befektetés lehetőségeit, azaz érdemes egy picit koplalni valamilyen fontosabb célért. A segélyszervezeteknek és a kormányoknak tehát nem az alapvető élelmiszerek osztogatásával kellene foglalkozni, hanem olyan olcsóbb megoldásokkal, amik egészségesebbé teszik a szegények táplálkozását. A kutak mellett osszanak fertőtlenítőt, jódozzák a sót és tegyenek vasat néhány olcsó élelmiszerbe. Ezzel jelentősen lehet javítani a kisgyermekek táplálkozását, ezzel IQ-jukat, iskolai teljesítményüket – és majdani keresetüket.

A könyv második fele néhány intézménynek a szegények életére gyakorolt hatásáról, vagy annak hiányáról számol be. Korunk egyik slágertémája az uzsora és a mikrohitel. Az uzsora magas kamata nem az emberi gonoszság terméke, hanem egyszerű üzleti logika. Aki a szegényeknek hitelez, annak pontosan fel kell mérnie, mennyit, mikor és hogyan képes valaki törleszteni, folyamatosan figyelemmel kell kísérnie a kölcsönzött összeg sorsát, és gyakran kell megjelennie a törlesztő-részletekért. Ezek az extra költségek beépülnek a hitel árába, a kamatba, ráadásul részben függetlenek az összeg nagyságától, tehát a nagyon kis összegekre nagyon magas teher rakódik. A mikrohitel-intézetek azért képesek versenybe szállni, mert nagyon merev szabályzatuk van: csak fix összegeket adnak, általában csoportoknak, azonnal meg kell kezdeni a törlesztést, és hetente kell fizetni. Ezekkel az eszközökkel mérsékelni lehet a költségeket és a kamatot, de mindennek nagy ára van. A szegények jelentős része továbbra is uzsoráshoz megy, hiszen nála rugalmasabb feltételeket alkudhat ki, igaz magasabb áron. Másrészt a mikrohitel valójában sose elég valódi vállalkozás elindításához: segít a szegények egy részén, de nem a szegénységet megszüntető csodaszer.

A végére hagytam az iskolák példáját, ami ugyan a könyv első felében olvasható, de jól mutatja a személyes téveszmék és a kincstári balfogások végzetes összjátékát. A szegény országok iskolái rosszak, a szegények hamar ki is maradnak belőlük, ezzel is konzerválva szegénységüket. Miért? A vizsgálatok azt mutatják, hogy a szegények nincsenek tisztában az oktatás valódi előnyeivel: az alapfokú oktatásról nem hiszik el, hogy javítana helyzetükön, csak a felsőfokúról. Ezért aztán csak annak a gyereknek a taníttatását látják fontosnak, akinek esélye van az érettségire vagy diplomára. Másrészt hihetetlen módon visszafogó hatásúak az alacsony elvárások: a szegények elhiszik magukról, hogy kevésre képesek, és aztán úgy is teljesítenek. Ebben már nagy szerepe van a tanároknak, akik mérhetően kevesebb időt, energiát fordítanak a „menthetetlen” esetekre. Az iskolarendszer ugyanis a középosztályra van tervezve, a szegényektől sokkal nagyobb erőfeszítést követelne, amit aztán nem csak nem tudnak, de mint láttuk, nem is akarnak teljesíteni. Ugyanakkor kísérletek sora bizonyítja, hogy ha a tanárok eltérhetnek a rigid tantervtől, motiválják őket, és a gyerekeket és a szülőket felvilágosítják, akkor az eredmények látványosan javulnak. Nem én aktualizálok, a téma teszi. Szerintem Banerjee-nek és Duflo-nak Borsodban is lenne mondandója az oktatás helyzetéről.

Kolbenheyer kommentpolitikája