Robert Harrisnek nagy rajongója vagyok, nehéz is kivárni egy-egy új kötet megjelenését, pedig hát nyilván köze van a minőségnek ahhoz, hogy nem ír túl sokat. Évekkel ezelőtt olvastam a Cicero ifjúságáról írt Imperium című regényét, de akkor úgy éreztem a másik római témájú mű, a Pompei izgalmasabb, és jobban kitalált. Ám most hozzájutottam a folytatáshoz, és a Lustrum egészen zseniális (Budapest, Gabo, 2011, az angol eredeti: London, Hutchinson, 2009). Cicero konzuli évének, majd az első száműzetéséhez vezető eseményeknek a története, melynek fiktív mesélője a mindent túlélt, öreg Tiro, a politikus egykori titkár rabszolgája. Az öt év (erre utal a cím, ötéves ciklust jelent) alatt felvonul a késői római köztársaság korának minden fontos alakja, akiket ki sem kell találni, annyira lenyűgözőek már a történelmi források alapján is: Caesar, Pompeius, Crassus, Cato, Lucullus, Catilina, Clodius. Róma éppen ellenfelek nélküli világbirodalommá válik, de közben valami nagyon megváltozik: a régi köztársaság a szemünk láttára, ám mégis váratlanul kimúlik. Ennek a kimúlásnak – mert megakadályozni nem tudja – tragikus hőse Cicero. Archetipikus történet, nagyon is illik hozzá a Harris választotta egyik mottó: lehet, hogy a múlt nem előkészület volt a jelenre, hanem csupán a jelen a múlt alkonypírja.

A Lustrum történelmi regény, a legjobb fajtából. Nem könnyítette meg magának a dolgot az író, a korszak és szereplői nagyon ismertek, nem szárnyalhatott teljesen szabadon a fantáziája. De Harrisnek éppen ez az erőssége, a tökéletesen hiteles korfestés. Ciceróról lévén szó, nem lehet megkerülni a beszédeit, és nagyon élvezetes, ahogy ezek tökéletesen belesimulnak a fikció szövegébe. Bár azt mondtam, a kor és a személyek ismertek, a regény sosem válik unalmassá. Egyrészt abban ügyes a szerkesztés, hogy bár Cicero nevét mindenki ismeri, esetleg a Catilina-féle összeesküvésről is hallott, de az átlagolvasó azért nincs pontosan tisztában a Kr.e. 63. év eseményeivel, valamint a római politika második vonalának szereplőivel. Persze, tudjuk, hogy a végén Caesar fog győzni, de hogy pontosan mikor, hogyan és miért, azt már nem. Tökéletesen tartja a könyv az egyensúlyt a korrajz tekintetében is: kellően érdekes, amit az öltözködésről, étkezésről, pénzről, építészetről, kultúráról megtudunk, de a „nyavalyás tények” nem tolakodnak az előtérbe, az író nem kéjeleg a történeti kutatásainak aprólékos eredményeiben. Amiről a legtöbb szó esik, az természetesen a politikai intézményrendszer működése, és ez az, ami miatt nem egyszerű történelmi regénnyel állunk szemben.

Mert a Lustrum másrészt szakma-regény, olyasfajta, mint az ügyvédes könyvek, csak itt éppen politikus a főhős (nem véletlen a példám, Cicero is ügyvédként indul, és az Imperium nagy részében akként praktizál is). Egyrészt roppant tanulságos a római intézmények működésének (meglehetősen hiteles) leírása, másrészt nagyon izgalmas, ahogy ezek használatával a politikusok egymás ellen küzdenek. Róma sosem volt demokrácia, de a hatalomgyakorlás kifinomult művészetté vált, hiszen a népgyűlések, a szenátus, a magisztrátusok, a néptribunusok, a hadsereg, sőt a papi hivatalok összjátéka eredményezte azt a történelmet, amit tanulunk. Ebben eligazodni sem volt könnyű, nemhogy megpróbálni uralni. Cicero eszményi főhős ebből a szempontból is, hiszen homo novusként nem számíthat a patríciusok kapcsolati tőkéjére, mérsékelt (mai szóval azt mondanám: konzervatív liberális) politikusként pedig a plebs indulataira sem. Az ő fegyvere valóban a beszéd, nem a pénz és az erőszak, mint vetélytársai többségének. És persze a furfang, a lépések kiszámítása, az esélyek latolgatása, a rögtönzés képessége. Zseniális figura, de nem eléggé: minden kegyetlensége ellenére nem lehet nem csodálni legyőzőjének, Caesarnak a tehetségét. És ez hátborzongató, mert a diktatúra kiépülése általánosítható, gondolom, minden olvasó meg is teszi, ki valamely más történelmi korra ismer benne, ki a Jedik vezette Régi Köztársaság bukására.

A beszéd és a nyelv visszatérő kulcseleme a könyvnek. Történeti forrásként hitelesít, és egyben a harc legfontosabb eszköze. Ezért mázlisták az angolok: nyelvük szókincse megengedi, hogy szinte minden szakkifejezés eredetiben álljon, de érthető is maradjon. (Elnézést, nem dicsekvésből írom, de eredetiben olvastam a könyvet. Csak belenéztem a magyar fordításba, és amit láttam, nagyon nem volt meggyőző. Nem is értem, hogy Harris műveit – miközben angol nyelvterületen hihetetlenül sikeresek – itthon miért nem valamelyik nagy kiadó adja ki méltó módon.) Harris szövege eltalálja a megfelelő stilizáltságot is, ehhez nagyot segít a kerettörténet. Mivel Cicero szavait nem lehet átírni, ha a leíró részek túl modernek lennének, nagyon kilógna. Ha azok is nagyon archaizálnának, akkor meg dohossá válna. De mivel a szöveget, amit olvasunk a vénséges vén Tiro „írja”, össze lehet csiszolni a két stílust. Az eredmény szónoki: tiszta, meggyőző, választékos, de egyenes. Hiszen a stílus maga az ember.

Kolbenheyer kommentpolitikája