Nem nevezném könyvismertetőnek, hiszen mindenki ismeri, legyen akkor inkább szerelmi vallomás: az egyik kedvenc, többször újraolvasott könyvsorozatom a Harry Potter (J. K. Rowling; London, Bloomsbury, 1997-2007). Személyes tapasztalatom, hogy a sorozat szélsőséges érzelmeket kelt, általában szeretik, mások pedig kifejezetten utálják. Utóbbiba sokszor a könyveken kívüli tényezők játszanak szerepet, a filmek és a merchandising egyéb kellékei, de ezek miatt vessék meg (ha jól esik nekik) a szerzőt vagy az egyéb haszonélvezőket, de mi maradjunk magánál a műnél. Vitathatatlan a sikere, és ennek a mi kultúrasirató korunkban csak örülni szabadna, az ellenkezőjét sajnos tényleg csak az irigységnek tudom betudni. Van, aki gyerekirodalomként idegenkedik tőle, de a műfaji ellenszenveket csak hóbortnak tudom felfogni, egyikünk a családregényeket nem csípi, másikunk a sci-fit, de ezek nem esztétikai érvek. Ha egyszerűséget (mondjuk ki: primitívséget) sejtetünk a gyerekirodalom bélyeg mögé, akkor azt mondanám, igen, a stílus olvashatóvá, sőt befogadhatóvá teszi a legfiatalabbak számára is, de nekem is tudott mindig újat adni. Hogy mit? Akkor kifejteném.

Többedszeri újraolvasáskor a kedvenc részeim a gyerekek-kamaszok viselkedéséről szóló, általában mulatságos, ugyanakkor szívszorító fejezetek. Az abszolút személyes kedvenc a 4. kötet báljára való készülődés. Nem tudom, milyen lehet azt valós kortársként, azaz tizennégy-évesen olvasni, de nekem meglepő képek jöttek vissza a múltból, az akkori bénázások érzése, meg a reményé, és hogy milyen hihetetlenül fontos volt, hogy hazakísérhetem-e pont őt. Biztos lehet sorolni azokat a könyveket, amik magasabb esztétikai színvonalon mutatják be a kamaszlélek mélységeit, ám én azt látom, hogy ezek az egyszerű sorok nagyon is őszintén szólnak átélt problémákról. De hogy elszakadjunk a báltól, végig nagyon tetszik az emberi kapcsolatok bemutatása, főleg persze a leginkább kidolgozott főszereplőké. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis nem sablonosak, és igenis fejlődnek a regényfolyam során. Rowling nem felejti el írás közben, hogy a barátok bizony gyakran egymásra haragszanak, hiszen az a legegyszerűbb, meg hogy mindig van féltékenység, sértődés, félreértés. És persze van kibékülés, meg bizalom, meg katarzis.

Imádom a Harry Potter-ben az iskolát (ezért szoktam kicsit unni a nyári szünetes kezdeteket, meg végig fájdalmasan hiányzott a hetedik kötetben, még jó, hogy a finálé azért ott van). Sőt, kevés is van belőle, szerettem volna több tanórát. De a lényeg, hogy olyan iskolaregényt olvashattam, ahol a gyerekek ugyan nem szeretnek tanulni, vannak ellenszenves tanárok, mégis tökéletesen egyértelmű, hogy az iskola a világ legcsodálatosabb helye, életünk meghatározó helyszíne. Úgy egyértelmű ez, hogy nincs benne semmi valószerűtlen: egy tanárt lehet tisztelni a tudása és igazságossága miatt, de egyben félni a szigorától, sőt egyszerűen tartózkodni tőle, hiszen mégiscsak felnőtt, egy másik világ részese. Az iskola maradisága részben persze a varázslóvilág időtlenségéből fakad, penna van, meg pergamen, de másrészt mégis csak tudatosnak tűnik: a gyerekközpontúság hozzáállás és jellem kérdése, nem módszertané. Nem akarok külön kitérni a világ nagyon alapos kidolgozottságára, de ez az iskola esetén a legnyilvánvalóbb: a tantárgyak, az eszközök, a kollégium, a vizsgák, a sport mind nagyon sokszínű, izgalmas, és cseppet sem erőltetett, sőt az iskola köré szerveződnek a varázsvilág szabályai is („Roxfortban nem lehet hopponálni vagy dehopponálni”), meg a mágikus lények zöme is.

Muszáj végül írnom a Harry Potter üzeneteiről. Igen, szerintem nagyon régimódian van üzenete ezeknek a regényeknek. Ezt nem egyszerűen megbocsátom, mivel gyerekregényként is működnek, hanem egyenesen hálás is vagyok érte, hiszen gyerekeim nem csak élvezetes, de jóra nevelő könyvet olvasnak. És én is azt olvasok: nagyon szeretek belefeledkezni a jó és a rossz küzdelmébe. A sárvérű/aranyvérű- téma talán túlontúl egyértelmű is, de örökzöld, és a gyerekeknek életkoruknál fogva új. De van benne – szerintem – AIDS-metafora (a vérfarkas-kérdés), média-kritika (Rita Vitrol), a politika etikai megközelítése (a Minisztérium viselkedése az 5-6. kötetben). Legfőképp pedig a lélek torzulásának megértő leírása: miért válik Voldemort azzá, aki, miért nem lesz hasonló hozzá Harry, és persze a könyv leggrandiózusabb karakterének, Pitonnak érzelmi viharai. A Jó győz, de nagy árat fizet érte. Halkan mondom, de a King’s Cross jelenete az áldozathozatal és a feltámadás parafrázisa. A mi kultúránkban nehéz egy ilyen mesét máshogy lezárni, de az örökké visszatérő történetet jó ennyire érdekes köntösben újraolvasni.