A harmadik világ szegényeinek segélyezését szokás erkölcsi kérdésként megközelíteni. Az emberi szenvedés mellett nem lehet érzéketlenül elmenni, nekünk, akiknek adatott, kötelességünk segíteni nekik, akiknek nem. Ez eddig rendben is van, de ettől még érdemes megvizsgálni, hatékony-e a segítség. Mert sok esetben nem az. Pedig lehetne. Tehetnek-e a szegények arról, hogy szegények? És ha igen, jár-e nekik a segély? Kellemetlen kérdések, hiszen könnyű belecsúszni a szegényellenességbe, ne adj isten, a rasszizmusba. Ezért célszerű a kérdést tudományos alapossággal megvizsgálni. Menjünk el, mondjuk, Indonéziába és vizsgáljuk meg, mire jó a segély.
Szerencsére ezt már mások megtették helyettünk. A kísérlet során véletlenszerűen kiválasztott községeket ösztönözni próbáltak a jobb teljesítményre, másokat pedig nem. Minden község először azonos mennyiségű segélyt kapott, és ugyanazokat az információkat. Elmondták nekik, mire lehet és érdemes költeni a segélyt (pl. oltások vagy iskoláztatás), és azonos módon kérték tőlük év végén az eredményességi adatokat. Az „ösztönzött” községek azonban azt is tudták, hogy a következő évi segély 20%-át körzetenként a legjobban teljesítő községek között osztják el, és csak a maradékot kapja a többi. A „nem ösztönzött” falvak segélyösszege fix maradt évekig. Az eredmény nem meglepő, de megnyugtató. Az ösztönzők működnek, az „ösztönzött” falvak teljesítménye javul. Nem csoda történt, a különbség három év alatt nem óriási, de világosan megmutatja, hogy érdemes okosabban elkölteni a segélyt.
Figyelem, falvakról volt szó. Mielőtt ezt valaki kivetíti egyénekre, azt tanácsolnám neki, végezzen hasonló kísérletet. Van-e hatása, ha van, mekkora, és milyen áron. Mert ideje lenne rájönni, hogy a társadalompolitikai döntések előtt érdemes tudományos kutatást végezni. És az alapján dönteni, nem zsigerből.
(Special adviser: Paradise Lost)
