A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas XCVII.: „Ha ez a mennyország, akkor milyen a pokol?”

2012.03.17. 07:00 kolbenheyer

Régóta bíztattak, hogy olvassam el ezt a könyvet, és nagyon örülök, hogy végre megtettem. Jung Chang Vadhattyúk című önéletrajzi műve (Budapest, Európa, 1994; az angol eredeti: Wild Swans, London, Simon & Schuster, 1991) nagyon hosszú, nagyon rettenetes, de nagyon fontos. Kína történetét meséli el a két háború közti köztársaság hadurak okozta káoszától, a japán megszálláson keresztül, a Kuomintang és a kommunisták polgárháborúján át egészen Mao diktatúrájának kiépüléséig és tombolásáig, sőt egészen Mao haláláig és Teng mérsékeltebb uralmának kezdetéig. De egyben családregény is, hiszen három generáció, a még a hagyományos Kínában felnőtt, elkötött lábú, ágyasnak eladott nagymamáé, a régi világot teljes egészében elutasító, kommunista funkcionáriussá váló, és akként megkínzott anyáé, valamint a működő kommunizmusban felnőtt, de annak embertelenségére fokozatosan rádöbbenő, és a végén Kína börtönéből a szabad Nyugatra kijutó lányé. Bár az apa és a fiútestvérek is fontos szerepet kapnak, a könyv mégis alapvetően női történet: ha azt képzeljük, hogy a 20. század rettenetes volt, akkor tudnunk kell, hogy a teljesen kiszolgáltatottak, azaz a nők és a gyerekek számára még annál is iszonyatosabb volt. A könyv rengeteg gondolatot indított el bennem, szokás szerint hármat emelnék ki: az intézmények szerepét, a kommunizmus vallásszerűségét és az információ hatalmát.

Visszatérő gondolatom volt a Vadhattyúk olvasása során, hogy itt is mennyire kiderül, milyen nagy az intézmények szerepe. Kína kommunistává válása nagyszerűen megérthető, ha elképzeljük, milyen is volt az azt megelőző világ. A kiszolgáltatott, elszegényített, jogfosztott parasztság képtelen volt érdekeit megfogalmazni, pláne nem képviselni, így a régi renddel gyökeresen szembeforduló, igazságot és egyenlőséget ígérő, valamint személyes puritanizmussal tüntető kommunisták megnyerhették rokonszenvüket. A kommunista diktatúra azonban hihetetlen katasztrófákba sodorta az országot azzal, hogy megszüntetett bizonyos ösztönzőket (közös termelés, egyenlő elosztás, a személyes felelősség hiánya a mezőgazdaságban), vagy éppen másokat vezetett be (vas-beszolgáltatási kötelezettség, ebből következően a fák kivágása, a vaseszközök nyersanyagként való feláldozása és az egyéb munkák elhanyagolása). Az ára mindennek akár tízmilliós nagyságrendű halálos áldozat is lehetett az éhínségek következtében. Hogy Kína mégis iparosodott, sőt mára gazdasági nagyhatalommá lett? Először is ez inkább már Teng érdeme, de még fontosabb, hogy semmi sem bizonyítja, hogy ez a kommunizmusnak köszönhetően, nem pedig inkább annak ellenére történt meg. Sőt, valójában ott a bizonyíték az ellenkezőjére: Tajvan.

A könyv nagy erénye, hogy az író megpróbálja az aktuális eseményeket az akkori szemszögéből (vagy felmenői akkori szemszögéből) leírni. Így sokkal testközelibbé válik a kommunista mozgalom is. A kommunizmus mindig azt állította magáról, hogy tudományos világnézet, a szervezet működése mégis sokkal inkább emlékeztet egy egyházéra, melynek élén egy eleven istenség áll. Bár az elbeszélő apja olvassa a marxizmus klasszikusait is (ez később a vesztére válik), a valódi szent irat a Mao szavait tartalmazó Vörös Könyv. Ezt nem csak olvasni és idézni kötelező, de egy idő után rituálé, sajátos tánc is szerveződik köré. A forradalmároktól kezdetben abszolút önmegtagadást és odaadást vártak el, már-már a szerzetesekhez (vagy épp a Jedi-lovagokhoz) hasonlót. A kommunizmus alaptételei kétségbevonhatatlanok: igazságukhoz eljutni csakis a klasszikusok – inkább persze maga Mao – tanulmányozásával lehet (ez a kommunista értelmiség útja), vagy esetleg valamilyen életbölcsességként elfogadni (ez pedig az egyszerű parasztokból lett funkcionáriusoké), de sosem a tapasztalattal összevetve, pláne nem tudományos úton. A puritanizmust hirdető, szigorúan hierarchikus szervezet és a dogmatizmus közös gyermeke pedig az állandó inkvizíciós hajlam lesz, amit persze a vezetők hatalomféltő paranoiája is táplál.

Kína a kommunista uralom alatt tökéletesen bezárult. A külföld ismeretlen, sőt a hivatalos média sulykolásának eredményeképpen félelmetes és ellenséges világgá vált. Külföldieket csak szigorú kísérettel engedtek az országba, és elszigetelték őket a lakosságtól. Ugyanakkor Kína elvágta magát a saját múltjától is. Egészen elképesztő, amikor az elbeszélő rádöbben, hogy a parasztok által elregélt éhínségek nem a Kuomintang-kormány idején történtek, hanem már a maoi Nagy Ugrás következményeként. Mao tudta, hogy ha uralja a múltat, akkor befolyásolja a jelent. A Kulturális Forradalom alapvetően ugyan az addigra megszilárdult, és éppen ezért önműködővé váló pártstruktúra szétverésére irányult, illetve a folyamatos válság fenntartásával szilárdította meg Mao hatalmát, de egyben lerombolta Kína kulturális örökségének zömét is. Mao sikeresen ültette el a kínaiak fejében, hogy a kommunista rendszer azonos Kínával, ellenzői tehát a nép ellenségei, az amerikaiak, oroszok, japánok ügynökei. Ez az az örökség, ami máig hatóan túlélte Maot, ami miatt a kínaiak amerikai vagy európai szemmel nézve mind a mai napig agymosottként viselkednek. Ha viszont valaki felébred ebből a bűvöletből, és nyitott szemmel körülnéz a kommunista mennyországban, bizony inkább a pokolba kívánkozik.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

1 komment

Címkék: kína történelem chang mao kolbenheyer olvas

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr573706238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

feddog_w 2012.03.17. 12:51:09

a puritanizmus, kommunizmus nem ritkán együtt jár