Baráti csere-bere során került a kezembe Ariana Franklin történelmi regénye A cambridge-i vérvád (Budapest, Kelly, 2010; az angol eredeti: The Mistress of the Art of Death, London, Bantam, 2007), aztán gyorsan elolvastam a folytatást is, a magyarul tudtommal még meg nem jelent The Death Maze-t (London, Bantam, 2008) – a további két kötethez még nem jutottam hozzá. A cserében az ellenszolgáltatást többek között Sansom történelmi regényei jelentették, az összehasonlítás adta magát. Franklin szövege kevésbé hagyományos, sokkal szubjektívebb, az olvasót néha az álmok, gondolatok, rémképek világába vezeti. Másrészt viszont szikárabb is, nem jellemző rá Sansom egyik hibája, a részletekbe való belefeledkezés. Hasonló viszont a szerkesztés, az egymásra felelgető személyes és közéleti szál, illetve az egyes regények megtervezettsége: más-más évszakban játszódnak, és más-más típusú bűncselekményt kell megoldani (itt sorozatgyilkosság, illetve politikai merénylet van terítéken). A főhős, mint minden jó krimiben, kívülálló, de kétség kívül Frankliné bizarrabb: a 12. századi Anglia hulláit Vesuvia Adelia Rachel Ortese Aguilar, a szabad szellemű szicíliai Salerno orvosi egyetemén képzett női kórboncnok fogja vallatóra. Sztorizás helyett megint három szempontot emelek ki: a történelmi regényt mint időutazást, a középkori egyház képét és a történelmi személyiségek szerepét.
A történelmi regények szerzői mindig időutazásra hívják az olvasót, és a laikus közönség leginkább a mával való összevetésért kedveli a műfajt. A regényírók ezt gyakran azzal is megerősítik, hogy különc főszereplő szemén keresztül láttatják az érthetetlen világot. Valójában ez gyengesége ezeknek a regényeknek, hiszen sokkal nehezebb, ugyanakkor érdekesebb feladat lenne megpróbálni egy ízig-vérig akkori személyiséget bemutatni belülről. Ariana Franklin a legkönnyebb megoldást választotta, főhőse jobban nem is lóghatna ki korából. Elméletileg természetesen elképzelhető, hiszen Szicília valóban toleráns hely volt, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Adelia Aguilar pont úgy néz a középkor korlátoltságára, ahogy mi. De legalább őszinte az írónő: a regény tele van az olvasónak címzett kiszólásokkal. Hiszen a zsidók, a nők, a szolgák valóban nyomorult helyzetben voltak, a babona és a tudatlanság nyomasztó, az erőszak mindennapos. Adelia ráadásul társakat is kap az előrelátásban: az első kötetben még inkább csak a lényeget az ő iránymutatása alapján kapizsgáló fegyvertársakat, de a másodikban már van egy a nők egyenjogúságát megálmodó apátnő, és élesebb kontúrokat kap az Angliát a jövőbe vezető II. Henrik is.
Középkori regényt nem lehet írni papok és kolostor nélkül. Nem egyszerűen bevett közhelyek, de tényszerűen is az akkori világ fontos pillérei voltak, nem utolsó sorban pedig leginkább róluk tudunk. A templomok még ma is állnak, a papok írásai pedig szinte az egyetlen forrásanyagunk. Ráadásul a középkori, hatalma teljében lévő, ugyanakkor a társadalmat teljesen átszövő és szabályozó egyház ideális mesebeli gonosz. Franklin könyveiben ehhez képest nem is jár teljesen rosszul, már ha képesek vagyunk – és miért ne lennénk képesek – látni a rengeteg élvhajhász, bigott vagy épp hatalommániás mellett az együtt érző, tudós vagy épp felvilágosult egyháziakat. Ami viszont már egyoldalúra sikerült, az az egyház hatalmi törekvéseinek bemutatása. Mivel a könyv II. Henrikben látja Anglia nagy megújítóját, a vele szembeforduló egyház mint intézmény egyértelműen a reakciós bélyeget viseli. Ami akár lehetett is így, de talán érdemes belegondolni, hogy az uralkodói hatalommal dacoló, független egyház a nyugati civilizáció egyik értéke: ennek híján a keleti despotizmusokban semmiféle közösségi autonómia nem jött létre. Amikor Becket Tamás az egyház saját igazságszolgáltatását védte, akkor ezzel nem csak, sőt talán nem is elsősorban ósdi bizonyítási és ítélkezési eljárásokat tartott fenn, hanem az uralkodótól való függetlenséget is.
Az előző két témánk némileg összefonódik a harmadikban: a középkor ugyanis – és ezt elég jól érzékelteti a könyv – nagyon személyfüggő világ volt. Gyakorlatilag hiányoztak a mai értelemben vett intézmények, minden konkrét személyeken múlott. A legjobban ezt II. Henrik alakján láthatjuk: egyrészt tökéletes autokrata, akinek akaratával életveszélyes szembeszegülni (lásd Becket sorsát), másrészt országát a jövőbe hajszoló látnok, aki nagyobb szabadságot ad a zsidóknak, bevezeti az esküdtbíráskodást és békét teremt Angliában. Ebből a szempontból nem hazug a mesék világa, ahol a királyok és királynék szeszélye dönt országok felett. Inkább az az érdekes – és erre megint jó példa II. Henrik –, hogy néhány személy keze nyoma mennyire meghatározó a jövőre, a mi későbbi múltunkra nézve. Anglia belső békéje és modern igazságszolgáltatása nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz a szerephez, amit az ország a későbbi gazdasági változásokban játszott.
Mint a címből is kiderült, ez a 100. könyvismertetőm. Hurrá, hurrá! Szeretek olvasni, meg írni is, úgyhogy folytatom: hátra lehet dőlni az olvasófotelban.
