A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer ír 74.: Szív

2012.06.30. 07:00 kolbenheyer

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.


Máté az önsajnálatba süppedve csoszogott a lépcső fele, szándékosan lassan, így aztán a buszokról a metró felé áramló sűrű tömeg újra és újra meglökte, és ezt az ide-oda hányódást már-már élvezte. Mert ki más lehet olyan szerencsétlen, hogy nem képes leadni a szakdolgozatát határidőre. Tulajdonképpen már reggel tudta, amikor kilépett a zöld ház kapuján, de még élt benne valami őrült remény, hogy Kemény prof elfogadja a legidétlenebb kifogást, amit valaha is mondtak neki. De nem fogadta el. Most aztán mehetett haza, magába roskadva, annak biztos tudatában, hogy még egy ilyen szerencsétlen ember nincs a világon. Mire a lépcsőhöz ért, a tömeg nagy része levágtatott már, így csak egy testes, idős nőt kellett kikerülnie, aki a hátán hátizsákkal, egyik kezében óriási, kockás szatyorral igyekezett lefele, miközben másik kezével azt a gurulós bevásárlótáskát, olyan utánfutószerűt (Hakenporsche, ahogy Máté német unokatestvére szokta mondani) pottyantgatott lépcsőfokról lépcsőfokra. Mindeközben hatalmasakat nyögött és fújtatott, kendője alól dőlt a veríték. Máté maga sem értette miért, de odalépett: – Segíthetek? – És választ sem várva megfogta a gurulóst, megemelte, s már hallotta is a reccsenést.

Jaj, Istenem! – nyögött fel az öregasszony, szemében őszinte rémület. Nem véletlenül mozgatta olyan óvatosan a gurulóst, volt benne legalább harminc kiló, nem bírta a váza, mihelyt Máté megemelte, szépen kettétört, de mindezt már csak utólag értette meg. – Ne tessék haragudni, én csak segíteni … – Tudom, aranyoskám, nem haragszom, de hát hogy megyek én már így tovább, jaj, istenem, ilyen is csak velem történhet, ez még csak az első utam, jaj, Istenem … – Hová tetszik menni? – Hűvösvölgybe, aranyoskám, azt mondták menjek a metróval a Széll Kálmán térre, és onnan a villamossal, de hogy jutok én most el oda, nem tudom már gurítani sem! – Ne tessék félni, segítek, először menjünk le a lépcsőn …– Azzal Máté nekirugaszkodott, két kézzel fogta, szorította a gurulóst, és levitte a mozgólépcsőig. A néni mögötte fújtatott, amíg ő a bérlete után kotorászott, jajongott még egy sort, de kicsit nyugodtabban, sokszor megköszönve a kedvességét (azt, hogy eltörtem a kocsiját? – bosszankodott magában Máté), neki persze csak intettek az ellenőrök, nyugdíjas, mehet. Lejutottak, éppen jött a metró, beszálltak. A néni nagyon nézegette a kiírást, a megállókat, de Máté megnyugtatta, elkíséri a Moszkvára.

Fölfelé még nehezebb volt a törött gurulós, de feljutottak, sőt a villamosmegállóig is elcipelte Máté. – Köszönöm, aranyoskám, köszönöm, most már csak azt nem tudom, hogy húzom el a villamostól a házig. – Mennyire van onnan? – Hát, úgy kétszáz méter, azt mondták, én még nem voltam ott … – De hát akkor kinek tetszik ezt a sok mindent vinni? – Aztat én nem tudom, nekem ezt csak úgy odaadták, tudja, nyugdíjasnak ingyér van a vonatjegy, meg a BKV is, aztán így szoktunk a faluban ilyen cipelést vállalni, adnak érte kétezerötszáz forintot … – Kétezerötszázas órabér? – Dehogyis, aranyoskám, kétezerötszáz az egész útért, reggel ötkor indultam, estére haza kéne érni, de jól jön az a pénz, tudok belőle lisztet venni. – És mit küldenek így magával Pestre? – Azt nem tudhatom, kérem szépen. Csak ezzel a kocsival mi lesz, azt nem tudom, mert eztet kölcsönbe kaptam, hogy el tudjam húzni, mert gyenge a szívem, tudja aranyoskám, ezért nem emelhetek olyan sokat, ezért adták, de hát ezt most ki kell fizetnem, jaj, talán megengedik, hogy ledolgozzam! – Hol lehet ilyet kapni? – A piacon, de nagyon drága ám, nincsen nekem erre pénzem! – Na, tessék csak várni, elszaladok ide a Fény utcai piacra, veszek én egyet a néninek, ha már eltörtem!

Máté úgy érezte, jó helyre került az a négyezer forint, amit a vadiúj gurulósért fizetett, már az megérte, hogy szembejött vele a valóság: nem ő a legszerencsétlenebb egy vacak szakdolgozati határidő miatt. Gyorsan átpakolták a hatalmas nejlonzacskókat, de a régi gurulóst is magukkal kellett vinni, ahhoz a néni ragaszkodott, nehogy azt higgyék róla, hogy ellopta. Máté a hátizsákot is átvette („Jaj, ez már túlzás, aranyoskám!”), majd megszakadt alatta, nem értette, hogy bírja reggel óta ez a szívbeteg néni. Felszálltak a villamosra, elmentek Hűvösvölgybe. A néni zsebéből előkerült egy koszos papírfecni, rajzolt térképpel, azzal eljutotta a házig. Szép zöld ház volt. Amikor Máté lerakta a zsákot, letörölte a homlokáról a verítéket és felnézett, a döbbenettől megszédült. Beugrottak az éjszaka és a reggel képei. Ahogy átugrott Hűvösvölgybe a Petihez, hogy még leadás előtt nézzék át a szakdogáját (aztán majd reggel kinyomtatja), ahogy előkerült a pia meg a fű, ahogy ő egy idő után álomba ájult, és ahogy reggel látta a nyitott laptopját, a teljesen átírt és félig letörölt dolgozatot – és mellette az asztal üveglapján a fehér porcsíkok maradványát.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Szólj hozzá!

Címkék: kolbenheyer ír

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr224428559

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.