A π egy irracionális szám. A Pi élete, Yann Martel regénye (Budapest, Európa, 2010; az angol eredeti: Life of Pi, Toronto, Knopf, 2001) viszont egy nagyon is racionális regény az irracionalitásról. Az első rész indiai anekdotázása, a második rész klasszikus kaland- és fejlődésregényi íve, majd a lezáró harmadik rész szürreális, posztmodern dialógusa újra és újra meghökkenti a gyanútlan olvasót, míg az el nem jut a felismerésig, hogy mindez nagyon is tudatos, megtervezett, sőt pszichológiailag rafinált írói stratégia. A regény kezdetén elhangzó zavarba ejtő ígéret, miszerint ez a történet eléri, hogy higgyünk Istenben, folyamatos reflexióra kényszeríti az olvasót. Pedig úgy tűnik, hogy Martel nem szándékozik túlzottan rejtjeles üzenetet közvetíteni. A címválasztás is olyan kód, aminek a megfejtése nem túl bonyolult, a szöveg is kellően felépíti, de azért mégis megszerzi az olvasónak a labirintusból való kitalálás örömét. A szerző egy interjúban a következő három mondatban foglalta össze a regény lényegét. 1. Az élet egy történet. 2. Te választod a történetedet. 3. Az a jobb történet, amiben Isten is szerepel. Merész felvetés a szekularizált modern világban (Martel kanadai, és nem amerikai!), mégis nagy siker a könyv, sőt a belőle készült film is. A hárommondatos összefoglaló alapján próbálkoznék én is az értelmezéssel, és nem tudom megígérni, hogy közben nem árulok el részleteket a történetből.

A regény főszereplője a Történet. Nem csak arról van szó, hogy a fő ívet alkotó második fejezet önmagában is nagyon érdekes, olvasmányos, tanulságos és megható történet, már-már túlzottan is a klasszikus kalandregények mintájára. Hanem arról is, hogy ez a történet nem is lehetne szerkesztettebb. Kapunk egy keretet, amiben fellép maga az Író, első szinten a történet „valós eseményeken” alapulását igazolandó, de valójában éppen a fikcionalitást megerősítve. Aztán kapunk egy gyerekkori történetet, ahol mintegy nyitányként megjelennek a Nagy Történet fő témái: a vallás, a víz és az állatok. Mindkettőben vannak már-már játékos utalások is, mint pl. a kislány kezében doromboló narancssárga (!) cica. A gyerekkori nyitány egyik legfontosabb szála Pi vallási mindenevősége, ahogy egyszerre lesz hindu, keresztény és muzulmán. Amikor a papok ezt rosszallják, vagy amikor maga Pi próbálja ezt magyarázni, értelmezni, megint csak a történetek kerülnek előtérbe a dogmák helyett (ez valahol nagyon jézusi is: kinyilatkoztatások helyett példabeszédek). Végül a zárófejezet nagy csavarja az, ahogy a Nagy Történetből hirtelen kettő lesz, és a japán oknyomozókkal az olvasó is döntési helyzetbe kerül: melyik történet ad választ a kérdéseinkre?

A japánokat végül meggyőzi Pi, hogy az állatos történetet érdemes választani, és nagy valószínűséggel az olvasót is erre vezeti rá Martel. Rafinált a szerkesztés, hiszen nyilvánvalóan regényben járunk, könnyen felismerhető a Nagy Történet előkészítése, és ordítóan valószínűtlen a szereposztás. Mégis. A tengeri utazás olyan magával ragadó, hogy az olvasó beleveszik, nem akar tudomást venni a valószínűtlenségről. Ezért az író emeli a tétet, a történet fordulatai teljesen elszakadnak a valóság látszatától is. És ha ez sem elég, a végén lekever egy nagy pofont, megjelenik az alternatív, „reális” történet. De ez dupla csavar. Mert a világsiker azt mutatja, hogy az olvasók zöme mindezek után is az állatos történetet választotta, tudatában mindannak, ami ellene szól. Ez a választás is aprólékosan elő van készítve, vagy még inkább a választás módja: a racionalitással eljuthatunk nagyon sokáig, de aztán ugrani kell. Pi a vallások között nem választ, de éppen ez a legirracionálisabb választás, miközben őt megismerve az irracionalitás válik a legemberibb lehetőséggé. Hasonlóan lesz a legtermészetesebb, ahogy az óceán közepén tigrisszelídítésbe kezd.

No de mi köze ennek Istenhez? És miért térítene meg bárkit is a könyv elolvasása? Ha eljutunk addig, hogy Pi élete arra hívja fel a figyelmet, hogy a világ, az élet, úgy általában minden leginkább történeteken keresztül ragadható meg, és hogy a történeteket mi választjuk, akkor megpróbálhatjuk, hogy ebben a kérdésben se szó szerint értsük egy regénybeli szereplő szavait. Pi vallásossága nem szinkretizmus, nem gyúrja össze a vallási képzeteket, hanem egyszerűen nem vesz tudomást az összeférhetetlenségükről, mert lényegtelennek érzi a lényegeshez képest. Amit, mivel a Történet regényében járunk, nem definiál, hanem elmesél. Ha az olvasó élettörténete nem tigrissel való csónakázás, akkor vallásosságának sem kell Krisna-Jézus-Mohamed-kaleiodoszkópnak lennie. De ha az állatos történetet választotta, akkor érezheti (és nem értheti, ez a lényeg), ahogy elrugaszkodik a racionális séta után. „Így van ez Istennel is” – mondja a végén Pi. Mármint, hogy Neki is az állatos történet tetszik? Vagy, ahogy az állatos történetet, úgy választjuk Őt is? Ezen érdemes elgondolkodni, no meg azon, hogy kicsoda Richard Parker. Mert a japánok válasza túl racionális, a π pedig irracionális szám.

Kolbenheyer kommentpolitikája