A Beck kiadó ismeretterjesztő zsebkönyv-sorozatának lelkes olvasója és recenzense vagyok (legutóbb ezt olvastam). Némileg meghökkenve vettem nemrég kezembe a sorozat újabb szubzsánerét, A 101 legfontosabb kérdés szériát. Susan Arndt Die 101 wichtigsten Fragen: Rassismus (Rasszizmus: A 101 legfontosabb kérdés; München, Beck, 2012) című könyvét elolvasva gyanúm beigazolódott: a frissnek és érdekesnek szánt szerkezet erőltetett és egyszerűen idegesítő. Mert a kérdések részben egyszerűen fejezetek kérdéssé alakított címei. Máskor viszont egyfajta kis színesek, amik jól jönnek egy kompakt ismeretterjesztő könyvbe, de ez a szerkezet egy szintre emeli őket a lényeggel. És nem utolsó sorban a szerkezet egyszerű álca: éppen a szerkezet hiányát leplezi kevés sikerrel. A másik problémám a szerzővel volt: Susan Arndt a fülszöveg szerint az angol irodalomtudomány professzora, a téma viszont inkább történeti és/vagy szociológiai, esetleg pszichológiai. Mindenki írhat jó könyvet persze bármiről, de egész nyilvánvaló, hogy míg az irodalomtörténeti részek érdekesek és újszerűek, addig a történetiek, hm, erről majd később. Akkor most szidni fogom a könyvet? Szidtában dicsérni. Mert jónak, jobbnak kellett volna lennie.

Helyesen szögezi le a könyv, hogy a rasszizmus nem gyűlölet, hanem egyszerűen az a szemlélet, amikor bőrszín alapján mesterségesen képzünk embercsoportokat, azokat állandó tulajdonságokkal ruházzuk fel, és az adott csoport valamennyi tagját a csoport képviselőjeként érzékeljük. Éppen ezért szélesebb körű a hatása, és nehezebben visszaszorítható, mert ölthet teljesen joviális alakot is, és lehet teljesen reflektálatlan. De ha ezt követően egyforma vehemenciával ítéli el a szerző a rabszolgatartást, és azt, hogy a sziget szó hallatán az európai („fehér”) olvasó pálmafás strandra gondol, akkor azért gond van. Úgyszintén nem hiszem, hogy ha kedvem támadna beletúrni egy rasztafrizurába, az rasszizmus volna (Arndt szerint az); mint ahogy azt sem, hogy csak fekete bőrűektől kérdezik meg ismeretlenek, hogy hová valósiak. Ha a felvilágosítás által nevelni szeretnénk, akkor nem jó taktika az együtt érző olvasó földbe döngölése. Pedig már az előszó kioktató: a szerző más borítóképet akart, mert szerinte a rasszista képek bemutatása még oktatási céllal sem vállalható. Így aztán a könyvben nincs leírva, hogy néger csak az, hogy N szó; és a színesbőrű helyett (ami rasszista) a People of Color kifejezés áll, igen, így angolul.

És ez a tanítónénis hangvétel még kellemetlenebb, amikor a szerző történeti fejtegetésekbe bonyolódik. Ugyanis a rasszizmus történeti gyökereinek feltárása nem szabadna, hogy a mai rasszizmus és antirasszizmus fogalomtárának a múltba vetítését jelentse. Az afrikai rabszolga-kereskedelem története kulcskérdés, vitathatatlan, hogy haszonélvezői az amerikai gyarmatok európai származású tulajdonosai, míg kárvallottjai az afrikaiak voltak. De ezt nem azért nem szerencsés a holokauszttal összevetni, mert ezzel bárki bármit relativizálni akarna, hanem azért, mert a rabszolga-kereskedelem mögött nem volt eredendő terv, nem egy meghatározott államapparátus hajtotta végre és nem állt szemben a kor emberjogi felfogásával. Helyes, ha a történelmet nem Európa, vagy a fehér ember történeteként látjuk; de az egészet úgy a feje tetejére állítani, hogy a történelem a fehér ember bűneinek a történetévé váljon – nos, a legalkalmasabb szó, amivel ezt a dilettantizmus mellett jellemezni tudnám, a rasszizmus. Most direkt túlzok. Mert, ha úgy tálalják, mint Susan Arndt, akkor az antirasszizmust bizony sokan fehérellenes rasszizmusnak fogják látni.

Talán a kevesebb több lett volna. Mert a mindennapi rasszizmusról okosan is tud írni. A People of Color bosszantó, de annak a körüljárása, hogy a szavaink mit jelentenek, ki, mikor, hogyan és miért használja/használta őket, fontos és érdekes téma. Gyerekkoromban még természetesen mondtunk négert, és még tíz éve is nevettem volna, ha valaki emiatt lerasszistáz. És a szavak történetéhez az irodalmi példák jelenthetik a szakszerű, de egyben izgalmas utat. Mert Parsifal félig fekete öccse vagy Shakespeare fekete múzsája kultúrtörténeti csemege, hozzájuk képest Robinson Péntekje vagy Winnetou már lerágott csont. Pedig ezek a remekbeszabott miniesszék teszik kézzelfoghatóvá, hogyan épül be észrevétlenül mindennapi gondolkodásunkba a rasszizmus, annak színkódja és általánosításai. Bárcsak több lett volna ezekből a bonbonos dobozban, de sajnos sokszor a kioktatás keserű dianáscukorkáit, vagy a történelmi példák kívülről nézve fényesen feszítő, de belül émelyítően üres négercsókjait találtam.

Kolbenheyer kommentpolitikája