A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas CXLV.: Iskola a határon

2014.01.18. 07:00 kolbenheyer

vihar.jpgSaját csapdámba sétáltam, amikor nemrég azt írtam, nem vonzanak a „nihilista vagy egzisztencialista” könyvek, pláne nem, ha ifjúsági irodalomnak vannak csomagolva. Mert amikor megláttam tanítványaimnál Seita Parkkola finn írónő Vihar című könyvét (Szentendre, Cerkabella, 2012; a finn eredeti: Viima, Helsinki, WSOY, 2006) csak nem bírtam ellenállni. Gyengeségemben nagy szerepe volt Jani Ikonen illusztrációinak, amik egyszerre illeszkednek tökéletesen a könyv minimalista nyelvezetéhez és szürreális történetéhez. Fekete-fehér, egyszerűen vagy alig árnyékolt geometrikus formák, amik mégis folyton görbült térbe vannak helyezve, technikájuk pedig nyilván nem véletlenül emlékeztet a festékszórós graffitikre. Tökéletesen dizájnolt termék, annyira kúl, hogy megtalálja olvasóit. A gondok persze itt kezdődnek (és végződnek), hiszen a hátam borsózik attól, hogy a könyv szereplőihez hasonló kiskamaszok kezébe adjam (ők tizenkét évesek), én is tizenöt évesek kezéből kaptam ki. De még akkor is nehéz és félelmetes olvasmány. De akkor kinek szól? És miről? A Vihar azon a határon táncol, ami a szimbólummá érett metaforát választja el az öncélúan művészkedő sületlenségtől. Finom és tehetséges tánc, egy jó beszélgetést biztosan megér.

A Vihar története is izgalmas és fordulatos, de annyira azért nem, hogy önmagában elvigye a könyvet. Erre nincs is szükség, mert a benne felskiccelt világ, pontosabban annak állandóan változó kontúrja majdnem végig lenyűgöz. Az egyes szám első személyű elbeszélő és a nyitány alapszituációja (elvált szülők iskolát váltó problémás gyereke) realista társadalmi drámát sejtet, de már az első oldalak tele vannak a valóságot próbára tevő képekkel. Egy darabig még hiheti azt az olvasó, hogy a mágikus (szürreális?) elemek csak a saját kínjaiból kiutat kereső gyereklélek kivetülései, de jobban belegondolva, rögtön tudhatja, hogy magát csapja be. A beszélő nevek (a szereplők többségének vezeték- és keresztneve is le van fordítva minden nyelvre: a főszereplő Viima magyarul Vihar, németül Taifun, angolul Storm) az elejétől fogva kiabálják, hogy egy újraalkotott valóságban járunk. Kifejezetten ügyes, ahogy ez a világ meg a miénk egymásra vetül: a fantasztikum teljes magától értetődőséggel szövődik bele a cselekménybe. A városi dzsungel lehet puszta metafora, az elveszett gyerekek egyszerű rémhír és -kép, a Lehetőségek Háza parabola. De nem.

Miután évtizede mindenki a finn iskolarendszer dicsőségét zengi, kifejezetten meghökkentő, hogy Parkkola pont a Lehetőségek Házát, a problémás gyerekeknek utolsó esélyt kínáló iskolát teszi meg könyvében a gonosz epicentrumának. Persze az iskola nagyon is alkalmas az elnyomó gépezet szerepének eljátszására: a nyilvánvaló kasztrendszer, a ritualizált működés és szabályok, illetve minden diktatúra önigazolása, a nagyobb jóért meghozott áldozatok, könnyen azonosíthatók minden kamasz valóságával. És az iskola a terepe a kamaszkori lázadás nagy háborújának, a felnőttek érthetetlen (értelmetlen?) világától való elszakadás küzdelmének. Mert a Vihar erről is szól, az biztos, a felnőtteknek vagy fogalmuk sincs, mi játszódik le a gyerekekben, vagy nem is akarják tudni, hanem csak elnyomni. Ez a kegyetlenség az egyik legellenszenvesebb vonása ennek a könyvnek is: nincs pozitív felnőtt szereplő. Pedig úgy tűnik, a gyerekek nem várnak sokat, sőt inkább semmit sem, hagyják csak őket békén. És persze ez a csavar, hiszen a legrosszabb, amit a felnőttek tehetnek, ha tehetetlenségükben a felelősségtől is szabadulnának.

Talán közeledünk is a megoldáshoz, ami persze elemző szavakba öntve nagyon is banális lesz. Vihar és a többi elveszett gyerek ugyanis egyet akar: hogy a szülei szeressék, méghozzá feltételek nélkül. Ne akarják megérteni abban az értelemben, ahogy a rossz tanár és iskolapszichológus szokta, faggatva, verbalizálva és ellenőrizve. Hanem csak értsük meg, hogy a gyerekek repülni akarnak meg rajzolni meg kihalt gyárépületekben játszani. És este hazamenni, a koszos ruhát a földre szórni, apa finom főztjét megenni, ajándékot kapni és (ez persze kor- és nemfüggő, kamaszodó fiúknál csak, ha senki sem látja) anya ölébe bújni. De felfedezni a világot, és megtalálni benne a barátokat, még ha azok a felnőttek számára láthatatlanok is, egyedül kell. Kamasznak lenni olyan, „mint amikor egyszerre nyolc autó megy egymásnak.” Ezt mondja Vihar a legelején és azt hiszem, erről szól az egész könyv. A szülő és tanár rosszabbat nem tehet, mintha megpróbálja megakadályozni a csattanást, de ott kell lennie, ha bekövetkezik.

Kolbenheyer kommentpolitikája

Szólj hozzá!

Címkék: regény kolbenheyer olvas parkkola

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr875690002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.