Saját csapdámba sétáltam, amikor nemrég azt írtam, nem vonzanak a „nihilista vagy egzisztencialista” könyvek, pláne nem, ha ifjúsági irodalomnak vannak csomagolva. Mert amikor megláttam tanítványaimnál Seita Parkkola finn írónő Vihar című könyvét (Szentendre, Cerkabella, 2012; a finn eredeti: Viima, Helsinki, WSOY, 2006) csak nem bírtam ellenállni. Gyengeségemben nagy szerepe volt Jani Ikonen illusztrációinak, amik egyszerre illeszkednek tökéletesen a könyv minimalista nyelvezetéhez és szürreális történetéhez. Fekete-fehér, egyszerűen vagy alig árnyékolt geometrikus formák, amik mégis folyton görbült térbe vannak helyezve, technikájuk pedig nyilván nem véletlenül emlékeztet a festékszórós graffitikre. Tökéletesen dizájnolt termék, annyira kúl, hogy megtalálja olvasóit. A gondok persze itt kezdődnek (és végződnek), hiszen a hátam borsózik attól, hogy a könyv szereplőihez hasonló kiskamaszok kezébe adjam (ők tizenkét évesek), én is tizenöt évesek kezéből kaptam ki. De még akkor is nehéz és félelmetes olvasmány. De akkor kinek szól? És miről? A Vihar azon a határon táncol, ami a szimbólummá érett metaforát választja el az öncélúan művészkedő sületlenségtől. Finom és tehetséges tánc, egy jó beszélgetést biztosan megér.
A Vihar története is izgalmas és fordulatos, de annyira azért nem, hogy önmagában elvigye a könyvet. Erre nincs is szükség, mert a benne felskiccelt világ, pontosabban annak állandóan változó kontúrja majdnem végig lenyűgöz. Az egyes szám első személyű elbeszélő és a nyitány alapszituációja (elvált szülők iskolát váltó problémás gyereke) realista társadalmi drámát sejtet, de már az első oldalak tele vannak a valóságot próbára tevő képekkel. Egy darabig még hiheti azt az olvasó, hogy a mágikus (szürreális?) elemek csak a saját kínjaiból kiutat kereső gyereklélek kivetülései, de jobban belegondolva, rögtön tudhatja, hogy magát csapja be. A beszélő nevek (a szereplők többségének vezeték- és keresztneve is le van fordítva minden nyelvre: a főszereplő Viima magyarul Vihar, németül Taifun, angolul Storm) az elejétől fogva kiabálják, hogy egy újraalkotott valóságban járunk. Kifejezetten ügyes, ahogy ez a világ meg a miénk egymásra vetül: a fantasztikum teljes magától értetődőséggel szövődik bele a cselekménybe. A városi dzsungel lehet puszta metafora, az elveszett gyerekek egyszerű rémhír és -kép, a Lehetőségek Háza parabola. De nem.
Miután évtizede mindenki a finn iskolarendszer dicsőségét zengi, kifejezetten meghökkentő, hogy Parkkola pont a Lehetőségek Házát, a problémás gyerekeknek utolsó esélyt kínáló iskolát teszi meg könyvében a gonosz epicentrumának. Persze az iskola nagyon is alkalmas az elnyomó gépezet szerepének eljátszására: a nyilvánvaló kasztrendszer, a ritualizált működés és szabályok, illetve minden diktatúra önigazolása, a nagyobb jóért meghozott áldozatok, könnyen azonosíthatók minden kamasz valóságával. És az iskola a terepe a kamaszkori lázadás nagy háborújának, a felnőttek érthetetlen (értelmetlen?) világától való elszakadás küzdelmének. Mert a Vihar erről is szól, az biztos, a felnőtteknek vagy fogalmuk sincs, mi játszódik le a gyerekekben, vagy nem is akarják tudni, hanem csak elnyomni. Ez a kegyetlenség az egyik legellenszenvesebb vonása ennek a könyvnek is: nincs pozitív felnőtt szereplő. Pedig úgy tűnik, a gyerekek nem várnak sokat, sőt inkább semmit sem, hagyják csak őket békén. És persze ez a csavar, hiszen a legrosszabb, amit a felnőttek tehetnek, ha tehetetlenségükben a felelősségtől is szabadulnának.
Talán közeledünk is a megoldáshoz, ami persze elemző szavakba öntve nagyon is banális lesz. Vihar és a többi elveszett gyerek ugyanis egyet akar: hogy a szülei szeressék, méghozzá feltételek nélkül. Ne akarják megérteni abban az értelemben, ahogy a rossz tanár és iskolapszichológus szokta, faggatva, verbalizálva és ellenőrizve. Hanem csak értsük meg, hogy a gyerekek repülni akarnak meg rajzolni meg kihalt gyárépületekben játszani. És este hazamenni, a koszos ruhát a földre szórni, apa finom főztjét megenni, ajándékot kapni és (ez persze kor- és nemfüggő, kamaszodó fiúknál csak, ha senki sem látja) anya ölébe bújni. De felfedezni a világot, és megtalálni benne a barátokat, még ha azok a felnőttek számára láthatatlanok is, egyedül kell. Kamasznak lenni olyan, „mint amikor egyszerre nyolc autó megy egymásnak.” Ezt mondja Vihar a legelején és azt hiszem, erről szól az egész könyv. A szülő és tanár rosszabbat nem tehet, mintha megpróbálja megakadályozni a csattanást, de ott kell lennie, ha bekövetkezik.
Kolbenheyer olvas CXLV.: Iskola a határon
2014.01.18. 07:00 kolbenheyer
Szólj hozzá!
Címkék: regény kolbenheyer olvas parkkola
A bejegyzés trackback címe:
https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr875690002
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.