Akkor szoktam igazán haragudni egy könyvre, ha ahhoz képest van elrontva, amilyen sokat ígér. Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei (Budapest, Metropolis Média, 2009, az amerikai eredeti: The Years of Rice and Salt, New York, Bantam Books, 2002) című művének elolvasása után végigfutottam a neten található néhány értékelőt: a többség a mennyekbe dicséri a nagyszerű ötletei miatt, a kisebbség kétségbeesetten szidja a semmitmondása miatt. És bizony ez a kettő nem kioltja, hanem erősíti egymást. Mert az alapötlet zseniális: az 1330-as évek nagy pestise Európa lakosságának nem csak a harmadát, de az egészét irtja ki, és a történelem innentől kezdve nélkülünk, az európai antik-keresztény civilizáció nélkül zajlik. A probléma egy része rögtön abból adódik, hogy Robinsonnak kevésnek tűnt ez az ötlet, mert rögtön van egy másik is: a könyv hétszáz éven átívelő cselekményének hősei folyamatosan újjászületnek egy buddhistának álcázott világszemlélet keretében. Én személy szerint örültem volna, ha egy komolyan vett alternatív történelmet kapok, de lehet tőlem spirituális sci-fi-fantasy is, de. De valamelyik legyen, sőt, ha már az a terv, akár mindegyik egyszerre. De az alternatív történelem unalmas és érthetetlen. Az újjászületős spiritualizmus unalmas és érthetetlen. Az író stílusa pedig (na, kitalálták már?) unalmas és érthetetlen. Sok rizs(a), kevés só.

Ha nincs keresztény Európa, akkor a világtörténelmet az iszlám és a konfuciánus Kína irányítja, szellemileg még a kettőjük között tekergő buddhizmus jöhet szóba. Hát ezzel meg is volnánk, kb. ennyire futotta Robinson alapötletéből. Mert az, hogy leírunk eseményeket, még nem válik történelemmé. Ebben a könyvben semmi nincs megmagyarázva. Nem tudjuk meg, miért is lenne veszteség az Európa-nélküliség, vagy azt sem, hogy esetleg miért nem. Ha nincs Európa, a kínaiak fedezik fel Amerikát. Persze, véletlenül, eddig rendben, de utána miért történne bármi is? Ebben a könyvben az iszlám benépesíti Európát, ott többször is liberalizálódik, de a fiktív kétezres évekre egy széttöredezett, fanatizmusra hajlamos és szegény iszlám világot kapunk. Kínába ömlik az amerikai arany, tengeri hatalom lesz, megnyer egy világháborút, de a végén egy államszocialista, ateista, szegény diktatúrát kapunk. Észak-Amerikában az indiánokat egy japán menekült megtanítja védekezni (igen, egyedül!), és miközben megtartják törzsi struktúrájukat a legfejlettebb nagyhatalom lesznek. Nem sorolom tovább. Semmilyen ok-okozati összefüggés nincs, de úgy tesz, mintha.

A főszereplők tehát újjászületnek. Hogy sorsukat jobban tudjuk követni, az író azonos kezdőbetűvel látja el őket. Mindig van egy lázadó K, egy beletörődőbb B és egy intellektuális I. Nem ez sem igaz, csak K és B van mindig, I majdnem mindig, a többiek meg csak néha, és össze-vissza. Többiek? Igen, az elején az író kifejti, hogy a lelkek „családokban” (dzsáti) utaznak a világmindenségben, és valahogy egymásra is ismernek. Aztán ezt az ötletet elfelejti, és a családi utazás eltűnik. Egy darabig azt hisszük, hogy lelkeink fejlődnek, és egyre könnyebben ismernek magukra, egyre könnyebben kelnek át a bardón (két élet közti átmenet). Aztán egyszer csak kimarad a bardó, magyarázat nélkül. Aztán egyszer csak összemosódik az élettel, magyarázat nélkül. Aztán főhőseink nem hisznek már benne, talán az egész marhaság, de nem, mégsem. Tudom, irodalmi szöveg nem feltétlenül magyaráz. De azt is tudom, hogy a magyarázat hiánya nem tesz valamit irodalmi szöveggé. Muzulmán, konfuciánus és buddhista teologizálás, elmélkedés az emberi és isteni természetről, no meg a történelemről, annak mozgatórugóiról és értelméről. Ezeket szokták dicsérni. Én nem fogom: az idegen szavak használata nem spórolja meg a szellemi teljesítményt.

És ez már maga a stílus is. Mivel a regény valójában novellafüzér (tíz, kronologikusan fűzött, összesen hétszáz évet felölelő fejezet), tényleg alkalmat adhat a stílusjátékra. A szerző azt hiszi, él is ezzel. Az elején van narrátorunk, aztán nincs. Hol van belső számozás, hol nincs. A fejezetek hol rövidek, hol hosszúak. Vannak versbetétek, és vannak beillesztett esszék (valaki felolvas egy könyvből, tanít valamit). És mindenben két dolog közös: unalmas és érthetetlen. Lehet idegen szavakat használni, sőt lehet kitalált idegen szavakat is használni, ha a jelentésük kiderül és rögzül, és van értelme az idegenségüknek. Lehet filozofálni, ha van miről és ha van stílusa. Robinson nem tehetségtelen: a szamarkandi feltalálók vagy a kínai özvegy története érdekes, drámai és részleteiben kidolgozott. Igen ám, de ezekben a történelmi háttér elmosódott, pont csak annyira fiktív vagy valóságos, hogy a történet általánosítható legyen. A filozófiai fejtegetések itt szerves részét képezik a szereplők jellemfejlődésének, és van mondanivalójuk. És külön-külön nem gabalyodnak bele a lélekvándorlás marhaságába sem. Most hogy jobban belegondolok, van még itt-ott néhány igen jó részlet. Sok csipetnyi só. Csak a köréhányt rizsát tudnám feledni.

Kolbenheyer kommentpolitikája