Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kornélia lehúzta a lábost a sparhertről, megtörölte a kezét a kötényében és megforgatta a nyársakat. Szólhatott volna az István gyereknek, mindig ajánlkozott, hogy segít, főleg, hogy az anyja, Kornélia nővére minden látogatáskor az egész család színe előtt számoltatta be, hogy mit is tesz a kosztért-kvártélyért. De mire az a mamlasz előmászik, leteszi a könyvet, körülnéz és megérti, mi a teendő, odakap a rablóhús. Márpedig Móric kevés dolgot szeret kevésbé, mint az odaégett ételt, főleg, ha hús, mert akkor nem csak az élvezet oda, de azt is hallgathatják egy hétig, hogy mennyit kért ezért a hentes, pedig állítólag mindig bőven méri a tiszteletes úrnak. Így aztán Kornélia lekapta a két nyársat, odatunkolta a kikészített szelet kenyérre, hogy a zsírja se vesszen mind kárba, visszarakta, megforgatta őket, visszatolta a lábost a tűzre, belekóstolt, megszórta még sóval meg tárkonnyal, és csak akkor kiáltott az István gyereknek, hogy jöhet teríteni. Mire azzal meglesz, elkészül az ebéd, Móric is előkerül a padlásszobából, ahol a másnapi prédikációt írja és a gyerekeket is hazatereli Feri, a legidősebb. Már hallotta is a meztelen lábak csattogását a macskaköveken, aztán a visszhangozva felerősödő kiabálást, ahogy befordultak a boltíves kapualjba.

Móric elmondta az asztali áldást, Kornélia szedett mindenkinek, aztán egy darabig csak a kanalak csörömpölése hallatszott. Móric gondolatai még a prédikáció körül járhattak, István-nap lesz, a katolikusoknak könnyű, de egy evangélikus lelkésznek finoman kell egyensúlyoznia a pápistaság szküllája és a hazafiatlanság karübdisze között. Szórakozottan kérdezte hát Istvánt, hogy mit olvas éppen, az meg idegesen pillogva jobbra-balra válaszolta, hogy költészetet, épp most Garayt. Nem tudhatta előre szegény, hogy Móric mintegy kötelességtudatból, a sógora, azaz István apja helyett is megrója-e a haszontalanságért, biflázná inkább a corpus iurist, nem érünk rá évekig járogatni az akadémiára, nem gazdag a család. Vagy éppen elmerengő tekintettel mesélni kezd arról, hogy ő is verseket olvasott titokban esténként, amikor a nagybátyja kékfestő műhelyében inaskodott és még álmodni sem mert az egyetemről. Külföldre ment persze, ahogy egyre többen, bár Heidelbergbe nem juthatott el, de Bécsbe igen. Arról István még sosem merte kérdezni, hogy miért jött vissza. Persze, ha marad, akkor ő most még a jogakadémiára sem járhat, az apja nem tudná fizetni a városi életet. Szegény öccse, vele mi lesz?

– Öcséd mikor is érettségizik? – kérdezte váratlanul Móric. – Jövő tavasszal, Móric bácsi. – felelte zavartan István. – Aztán vannak-e tervek? – Hangzott a következő kérdés, miközben Móric a bicskájával nyesegette a falatokat a nyársról. István a nagynénjére pillantott, Kornélia is összehúzta a szemöldökét, micsoda kérdés, pontosan tudja Móric, hogy lennének tervek, okos az a gyerek, mint a nap, de a sógoruk ládikájában egy árva garas sincs. Ők, ha összehúzzák magukat, befogadhatják az öccsöt is, de mit tanuljon itt Eperjesen, nem dibdáb jogásznak való. Móric felnézett a hosszúra nyúlt csendben. Szemében furcsa fény bujkált. – Egy cseh küldöttség van itt, szervezzük a jövő évi dalkör-találkozót. Hát van ott egy műszaki iskola, Tullnban, katonai iskola, mérnököket, vegyészeket képeznek. Azt hallom, az öcséd már most kísérletezik. – Újabb retorikai kérdés, ismerte most már fel István, Móric ezerszer hallott már a csőszkunyhóbeli robbantgatásokról. – Azt mondta az egyik presbiter, hogy vannak ösztöndíjas helyek, csak kevesen tudnak róla. – Újabb falat a nyársról, Kornélia és István feszülten figyeltek, de tudták, felesleges a sürgetés, Móric a maga tempójában mesél. – Teljes ösztöndíj, ha van katonatiszt a családban. Hm? Én azt mondom, csak meg kellene próbálni! Innen el, az biztos. Mondtam a presbiter testvérnek, hogy jól járnak ezzel a fiúval, nem adok tíz évet, és mindenki tudni fogja, ki az a Görgey Artúr!

Kolbenheyer kommentpolitikája