Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gréti még kivasalta az ing ujját is, kivárva, míg befejeződik a Lacrimosa-tétel, és csak utána vette fel a telefont. Bonifác elment Szegedre valami konferenciára, Van de Graaf generátor, vagy mi, szóval egyedül volt, Mozartot hallgatott és vasalt. Ki zavarhat ilyenkor? Biztos megint atkamentes párnát vagy ingyen vércukormérést akarnak rásózni. – Halló?! – Gréti? Végre! Nagy baj van! – Bonifác? Mi történt? – Ellopták a tárcám! Pontosabban az egész táskám! – Hol? Hogy? – Ez most mindegy … szóval csak épp leugrottam … még eszembe jutott, hogy veszek egy újságot a vonat indulása előtt … – És otthagytad a táskád a vonaton? – Iiigen … de ez most már mindegy, nem? Szóval most mit csináljak, Gréti? – Teljesen mindegy. Nem te volnál, Bonifác, ha … Szóval, rendőrségen voltál már? – Rendőrségen?! – Igen, rendőrségen, Bonifác! Tudod, ha valamit ellopnak, akkor a rendőrségnek kell szólni, ne legyél már idióta! Kérdezd meg, hol a kerületi kapitányság, menj oda, jelentsd be, aztán majd megmondják, mi lesz. – Aha, értem, hát, ha gondolod, na jó, akkor majd hívlak. Szia! – Szia. – Letették. Gréti kihúzta a vasalót, leült az erkélyajtó előtti fotelba és elgondolkodva rágyújtott. Tényleg mihez kezdene nélküle? A részecskegyorsításon kívül.

Bonifác megtalálta a kapitányságot, ahol beterelték egy váróba („Feljelentés? Izé, azt hiszem, ellopták … Szóval feljelentés, itt várjon.”), leült és óvatosan körülnézett. Gréti szerint pocsék megfigyelő, de most úgy érezte, ki tudná találni a történeteket. A felkötött karú fiatalembert nyilván megverték, bár első pillantásra nem tűnt áldozat típusnak a kopasz fejével és körbetetovált vaskos nyakával. Az izzadó homlokú, összetúrt hajú öltönyöst zsebtolvaj foszthatta ki, és még most is a zsebeit tapogatta, hátha valami megmaradt. – Maga társasházban lakik? – Szegezte neki a szomszédja a kérdést. Mivel mellette ült, eddig nem nézhette meg alaposabban, de most feléje fordult. Ötvenes, ritkuló hajú, szemüveges férfi, aki pár percenként a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával végigsimított két oldalról a szája mellett, majd lezárásként a kézfejével az állán. – Öööö … igen, de miért? – Rádiósugarakhoz ért? – Hát, fizikus vagyok, de bocsásson meg, mit akar? – A férfi közelebb hajolt és még sűrűbbé váltak ideges kézmozdulatai: - Engem zaklatnak. Rádiósugarakkal. Valamelyik szomszéd, gyanítom is, hogy melyik. De ezeknek hiába mondom – mutatott körbe a helyiségben – tudja, mit válaszoltak múltkor? Hogy zárjam rövidre a lakásom! Hát hülyének néznek? Annak néznek, én mondom, azt hiszik, nem értek a fizikához!

Bonifác körülnézett, de rendőr sehol, a bekötött szemű kopasz a lábával dobolt és a plafont nézte, az öltönyös meg a zsebeiben turkált. Egyedül kell megoldania. – Rádióhullámokkal? – Igen, és azokat nem lehet rövidre zárni! – Nem, azt nem, de szigetelni próbálta már? – A szemüveges férfi meghökkent, még az arca simogatását is abbahagyta. – A tapéta alá tegyen alufóliát, az szigetel – sziszegte Bonifác, és felugrott, mert szólították, és berohant az ügyintézőhöz. Az unottan felvette az adatait, majd közölte, hogy ha előkerül bármi is, értesítik. – Ennyi? – kérdezte Bonifác. – Ennyi. Miért mit vár? Hogy nyomozzunk a pénztárcája után? – Hát, nem de … – Ide figyeljen, tudja,, hány pénztárca tűnik el naponta? A legtöbbet hajléktalanok találják meg, persze üresen, legalábbis ezt mondják. – És ők behozzák ide? – Igen. Mi persze nem vehetjük át tőlük, de ha hagy egy telefonszámot, és jelentkezik valaki a tárcájával, akkor megadjuk a számát, felhívja és átveszi. – Én vegyem át? De akkor maguk mit csinálnak? – Erre már nem kapott választ, és arra sem emlékezett pontosan, hogy került ilyen gyorsan az épületen kívülre. Hazaballagott.

Kolbenheyer kommentpolitikája