Azt, hogy J. K. Rowling jó író, én már a Harry Potter első kötete után tudtam. Akik fanyalogtak, azok olvassák el az Átmeneti üresedés-t. De a Kakukkszó (Budapest, Gabo, 2014 ; az angol eredeti: The Cuckoo’s Calling, London, Sphere, 2013) remélhetőleg végleg meggyőz mindenkit, hiszen egyszerre műfaji stílusbravúr, sajátosan szerzői nagyregény és félreismerhetetlen hommage. Hogy a Robert Galbraith álnév használata valóban őszinte kísérlet volt-e arra, hogy a hírnév okozta elfogultságoktól és előítéletektől mentessen mérettessék meg új könyve, vagy csupán ragyogóan kivitelezett reklámfogás, igazából hidegen hagy. Ha lesz folytatás, akkor mindenesetre világossá teszi az életmű többi részétől való műfaji elhatárolódást. A nyelv most is zseniális, az angolul tudóknak pedig külön csemege az egyes szereplők szociolektusainak és dialektusainak írásbeli tükröződése. A címmel ellátott, rövidebb fejezeteket viszont továbbra sem szereti Rowling: a könyv csupán három nagy részre tagolódik, így szinte lehetetlenné teszi a visszakeresést, ami egy kriminél, ahol minden lehet kulcs, meglehetősen fontos. A latin mottók elegánsak, de talán feleslegesek, sőt egy leheletnyit sznobok.

Azt írtam, a Kakukkszó műfaji stílusbravúr, és valóban, annyira kitaláltan megírt, a műfaji hagyományokat a váratlan fordulatokban is követő krimi, hogy az már szerintem a cselekmény rovására megy. A klasszikus krimi (potenciálisan sorozat) három lábon nyugszik. Kell hozzá egy karizmatikus nyomozó, a tettesek és áldozatok térben és időben is zárt köre, valamint egy kitalálhatatlanul logikus cselekmény. Rowling mindhármat hibátlanul szállítja. Cormoran és Robin kettőse a szerethetőség mellett az olvasónál okosabb, zseniális nyomozó, és a hétköznapi segéd toposzát is hozza, de Rowling van annyira mai és van annyira nő, hogy ezen is csavarjon egyet: Robin (női név!) nem bugyuta Watson. A londoni szupergazdagok és személyzetük világát az állandó nyilvánosság (paparazzik) és a bekamerázott erődszerű ház dupla terepe teszi színpadszerűen zárttá. Végül a cselekmény valamennyi szálát gondosan elvarrja Rowling, valóban minden elhangzott szó, feltűnő tárgy kulcs, és az olvasó végig érteni is véli, mi történik, mígnem a végén rá nem jön, hogy átverték. (Oké, maradjunk egyes számban, a feleségemet nem verte át.) És ez az átverés nem tetszik, mert valóban így a legmeglepőbb a végkifejlet, és a cselekmény logikai sora összeáll, de ezért a motivációt áldozta fel.

Ragyogó viszont újfent a könyv abban, amiben nem kellene annak lennie. A Kakukkszó nem azért 550 oldal, mert annyira fordulatos a cselekmény (nem az, a nyomozás, mint a klasszikus krimikben, elsősorban beszélgetésekből áll). Hanem azért, mert minden szereplőnek története, múltja van. És igazából ettől lesz valóban izgalmas a nyomozás: értjük, hogy ki mit miért tett vagy mondott. Az emberi történeteken pedig végighúzódik Rowling két alapvető témája, a család és a megkülönböztetés. Bár itt egyetlen szerelő sem gyerek, gyerekkoruk visszhangja mindig velünk van, kapcsolatuk szüleikkel és testvéreikkel meghatározza egész életüket, sőt halálukat. A mai London multikulti hely, tudjuk, így aztán a szereplők jelentős része természetesen fekete vagy valamilyen köztes árnyalatú. Nincs szélsőséges rasszizmus és nincs értetlenkedő álliberalizmus sem: emberek vannak, akik viszonyulnak egymáshoz, egymás bőrszínéhez és származásához is.

Amikor elkezdtem átgondolni, mit is írnék a Kakukkszó könyvismertetőjében, arra jöttem rá, hogy a fentiek mellett számomra a legfontosabb az Agatha Christie előtti tisztelgés. Semmilyen közvetlen utalás nincs rá, de nekem teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy Rowling nem egyszerűen krimit írt, de Agatha Christie szerepébe helyezkedett bele. Cormoran Strike egyszerre Poirot és Miss Marple: egyszerre különös életúttal rendelkező kívülálló és ártalmatlannak tűnő szerencsétlen. A topmodellek, zenészek, producerek, ügyvédek egyrészt és a sofőrök, biztonsági őrök és takarítók másrészt tökéletes leképezései az Agatha Christie regényeit benépesítő angol dszentriknek és cselédjeiknek. London ugyan nemzetközi és multikulti, de a Harry Potter világához hasonlóan eltéveszthetetlenül angol. Miközben a környezet magától értetődően mai (Afganisztán, gengszter rap, DNS-vizsgálat), a nyomozás mégis megnyugtatóan ódivatú: beszélgetések, intellektuális csapdák, apró elszólások, hallgatások és arcjáték, megfigyelés. Megkapunk minden kulcsot, de egy idő után nyilvánvaló, hogy a nyomozó már tudja, amit mi még nem. És éppen ezért ott a végén a nagy beszélgetés, ahol mindenre fény derül. Ki van az találva, hogy erre mi szükség, de akkor is ez az, ahogy Agatha Christie összes regénye zárul. Kíváncsian várom, hogy ha lesz folytatás, akkor sikerül-e megismételni ezt az azonosulást, vagy más álarcot választ Rowling.

Kolbenheyer kommentpolitikája