Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Korán érkeztem, vagy nem is tudom, talán nem én érkeztem korán, hanem a többiek késnek, ha jönnek egyáltalán. Akkora divat már a kocsmakvíz, minden jobb helyen van, hogy nem mindenhova tolong a közönség. Vagy még nem tolong, legalábbis. Kértem a szokásos vicét, vörösborból, de szigorúan üvegesből, mit tudom én, mit akarnak itt rám sózni folyóbor címén, és leültem a szokásos sarokasztalhoz bevárni a csapatomat. Közben megjött Miki, a kvízmester is, hosszú ujjú fekete pólóra fehér alapon kockás rövid ujjú ing, bő piros nadrág, barna mokaszin, körszakáll és copfba fogott haj. Még sose láttam, mégis rögtön felismertem a leírás alapján. Múlt héten Vilma volt, én meg akkor jártam itt először, de a haverom szerint Miki is jó, sőt nekünk talán még jobb is, ő se csípi a természettudományos meg sportkérdéseket. Hát legyen, bár ahogy hallom, két hete főleg a baskírok meg a jezidiek körül forgott a kvíz, azért túlzásokba se kéne esni. Lassan szállingóznak a többiek is, akad még rajtunk kívül három csapat, mehet a kvíz. A kérdések nem rosszak, egyáltalán nem rosszak, de miért nem bírja befogni a száját? Maga a kérdés is egy végtelen mondat, de utána jön még újabb és újabb magyarázat, személyes anekdota és pontosítás, példák és ellenpéldák, rögtön kiver a veríték, hogy mikor mondja ki a megoldást is. De mégsem ebből lett a baj.

Oké, kicsit talán hangosabbak voltunk a kelleténél, ahogy minden kérdés után próbáltuk meggyőzni, hogy elég, ne mondjon többet, mi már tudjuk a megoldást, a több segítség nem okés, hiszen akkor hol a verseny, épp az a lényeg, hogy ki találja ki ennyi infóból, satöbbi. Nem tetszett ez Mikinek, az látszott rajta. Aztán az se tetszett neki, amikor elkezdtünk a kérdéseken röhögni. Mert addig rendben, hogy miről is híres a boszniai Visoko település, a piramisairól nyilván, de azon hogy ne röhögjünk már, amikor Miki mondja tovább, hogy a világ legnagyobb valamijeiről, mert sokáig úgy tartották, azok máshol vannak, de mostanában itt találtak még nagyobbakat. És utána jöttek a paracasi koponyák. Hogy mi a jellegzetességük, mármint persze az alakjuk, de hogy az milyen. Kár, hogy sose derül ki, a többiek mit írtak, mert mit lehet erre írni, milyen alakú lehet egy koponya, ha ez a kérdés, tehát nem normális formájú? Persze, hogy nyújtott. Úgy tűnt, elég sok mindent tudtunk, volt pár erős tippünk, lássuk a megoldásokat. Akkor még nem hittem volna, hogy nem a tippek, hanem a piramisok és a koponyák lesznek a legviccesebbek.

Mert a boszniai piramisok tényleg a legnagyobbak a világon, nagyobbak az egyiptomiaknál és az aztékoknál, mondta komoly képpel Miki, mi meg persze röhögtünk megint és nem lehetett abbahagyni, ahogy kicsit zavartan magyarázta, hogy ez már bizonyított tény, persze még sokan hitetlenkednek, de felesleges, van hőkamerás kép, meg egy megfejtett felirat, satöbbi. És a paracasi koponyák bizony nyújtottak, de ami igazán érdekes, hogy végeztek rajta legutóbb DNS-vizsgálatot, és kiderült, hogy nem a mai embertől származnak. Szóval nem úgy van, magyarázta harciasan előreszegezett állal, kakasként felálló kis copffal, hogy egyszerűen csecsemőkorban torzították, nyújtották a koponyákat, van ilyesmi persze, de ez nem az. Ezek sokkal nagyobbak, ezek bizony nem emberek, legalábbis nem a mi fajtánk. Talán kihaltak, talán elkeveredtek velünk, nem tudni honnan jöttek, földiek-e egyáltalán. Az asztalt vertük és a könnyünk csorgott, de folytatta. Hogy talán emiatt terjedt el sok kultúrában a koponyatorzítás, hogy ezekhez az alienekhez akartak hasonlók lenni, felsőbbrendű emberek. Mindegy, a show is megvolt a győzelemhez, meg az üveg vörösbor a nyeremény. Szóltunk Mikinek, hogy üljön le hozzák, igyon ő is egy pohárral belőle, köszönetképpen a kvízért, de nemet intett némileg sértődötten és a saját kis asztalához ült.

Lecsúszott hamar az üveg, a hólyagunkban is éreztük, irány még gyorsan a vécé, mielőtt hazamennénk. Én végeztem hamarabb, kezet mostam az antikolt, sárkányfejű csapnál, aztán kezet szárítottam, míg Marci is végzett, közben felpillantottam a csap felett az egész falat elfoglaló tükörbe. Egy kezet mosó meg egy szárító férfi, mögöttük fal, azon egy ajtó … igen, az ajtón egy hosszú, szőke hajú nő lépett be. Hátrafordultam. A megszokott zöld fal, ajtó sehol. Nagyot nyeltem, és alig mertem Marcira nézni, de ő is megakadt a kézmosásban és a tükörbe bámult. Ahogy szótlanul felbaktattunk a lépcsőn, az egyik asztalnál ott ült egy hosszú, szőke hajú nő. A másiknál meg Miki itta a borát, ránk nézett, és mintha elmosolyodott volna egy picit.

Kolbenheyer kommentpolitikája