Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rukverc (15) rükverc (11) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer ír 138.: Pret a manger

2015.03.07. 07:00 kolbenheyer

Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

pret.jpgAkkor én vagyok az emberetek! Kiáltott fel a taxis, illetve, hogy így, tegezve, vagy inkább magázva mondta-e, az nem volt eldönthető, hiszen az eset London külterületén történt, és a mondat angol nyelven hangzott el. A taxisnak kék turbánja és pödört, fényezett és enyhén felfelé kunkorodó bajsza volt, de ennek végeredményben sem a mondathoz, sem az egész történethez semmi köze. Judit bevágódott a hatalmas, fekete Austinba a három gyerekkel, és megkezdődött a száguldás. Már csak fél órájuk van. Hogy az elején kezdjem, ahhoz vissza kell ugornunk a Pret a manger-ba. Vagy talán még előbbre. Judit a húga három gyerekét vitte nyaralni Londonba, régi ígéret volt, nagy készülődés, és iszonyú nagy élmény. Városnézés a Big Bus-on, aztán a Globe, a Tower, a Westminster apátság és persze a Heim Pál székesegyház, ahogy Zalán, a legkisebb nevezte a szállásukról is látható, hatalmas kupolát, nyilván óvodáskorának asztmarohamai emlékére, amikor sokat időzött az ezek szerint a londoni katedrálissal közös névadóval büszkélkedő gyógyintézményben. De a londoni kiruccanás csúcsa nyilvánvalóan a Pret a manger volt, mégiscsak gyerekekről beszélünk, és a szendvicsek, szárított mangó és frissen facsart narancslé szentháromságában oldódott leginkább a hangulat és a nyelvek.

A hazaindulás előtti utolsó ebédet is ott ették, Judit ezt már megspórolta volna, de a gyerekekben fel sem merült, hogy még egyszer ne ehetnének egy jót, így aztán beültek, és Emma, a nagylány csillogó szemmel és csak félig tele szájjal áradozott az Oroszlánkirály maszkjairól, mert el ne felejtsem, ezt is megnézték Londonban, mármint a híres musicalt. Botond, a középső többször megpróbálta félbeszakítani, hogy nem kellene-e, de tovább sosem jutott, ez volt a sorsa, lassan formálta a mondatokat, a nagyszájú nővére és öccse is mindig megelőzte, mígnem Juditban derengeni kezdett valami, felkapta az iPhone-ját, és megdermedt. Rohannunk kell, indul a repülő! Botond mondta volna, hogy ő pont ezt akarta már néhányszor, de nem hallgattak rá, fejébe nyomták a sapkát és rohantak. A taxis standon viszont ő szúrta ki a matricát, hogy mastercardot is elfogadnak, beültek, és elindultak. Judit kezdett megnyugodni, még épp időben vannak, de aztán, isten tudja miért, megkérdezte, hogy akkor ugye mastercarddal, mire a taxis hátrafordult, és megrovóan közölte, hogy elromlott a konzol, és miért nem az elején kérdezték. Szerencsére az állomáson, ahonnan a reptéri vonat indul, és ahova emiatt igyekeztek, van automata.

Az automata azonban nem működött. A taxis ragaszkodott hozzá, hogy elvigye őket egy közelihez, Judit őrjöngött, de mit tehetett. Végre fizetett, és rohantak vissza az állomásra, kézen fogta a gyerekeket, Zalán szinte a levegőben lobogott a sor végén. És még éppen látták elmenni a vonatot. Zokogni csak akkor kezdett Judit, amikor a menetrendből kinézte, hogy a következő 12 perc múlva jön. Későn. Vett néhány mély lélegzetet és számolni kezdett. Ha lekésik, és át kell rakatni a jegyet, vagy ha megint taxiba vágják magukat, melyik fog jobban fájni a már így is anorexiás pénztárcájának? A taxi mellett döntött, rohantak vissza a standhoz, Zalán újra lobogott. Botond mondani akart valamit, de Judit leintette, ne most, és megláttak egy taxit, mellette a kékturbános sofőr. És akkor megérkeztünk az elejére. Száguldottak a reptérre, a turbános mindent kommentált, mint egy forma egyes közvetítés, rángatta a kormányt jobbra-balra, sávot váltott, előzött. Botond újra próbálkozott. Judit azonban csak behunyt szemmel ült, és számolt. Késő, nem fognak odaérni. És akkor beérték a dugót, nem volt hova sávot váltani. A kékturbános hátrafordult, szeme szomorúan nézett, mintha még a bajsza is lekonyult volna.

Botond megszólalt. Hogy nem lehetne-e a neten. Mert Juditnak van okostelefonja. És mi van, ha a repülő sem időben. Mert azok is szoktak késni, nem? Judit megdermedt. Elővette az iPhone-t. Rákeresett. A WizzAir járatának indulását egy órával elhalasztották! A kékturbános mindkét kezével elengedte a kormányt és ismeretlen nyelven örömujjongott. Judit megölelte Botondot, és akkora puszit nyomott az arcára, amekkorát az még sosem kapott, nem is győzte törölgetni utána, miközben motyogta, hogy ő már próbálta. Csak sosem figyelnek rá.


Kolbenheyer kommentpolitikája

1 komment

Címkék: kolbenheyer ír

A bejegyzés trackback címe:

http://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr476952291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lengyel Anna 2015.03.27. 10:09:20

Hát ez nagyon aranyos sztori. Potyog a könnyem a röhögéstől, mint Emmának a Hülyéje után. :)