Az már eleve jól kezdődik, ha két közgazdász szellemes szójátékkal indít. Uri Gneezy és John A. List könyvének a címe, The Why Axis (A miért-tengely; New York, Public Affairs, 2013) utalás a koordináta rendszer Y tengelyére (kiejtve mindkettő: váj), azaz a könyv fő üzenetére: amit nem tudunk – és a világ dolgainak zömével így van – azt meg kell mérni. Ezt erősíti meg a borítókép dupla nyíl végű Y betűje, hiszen a mérések aztán egész különös irányba terelhetik a gondolkodásunkat. A könyv szerkezete kristálytiszta: néhány jelentős társadalmi problémát (férfi-női egyenlőtlenség, gyenge közoktatás, faji és egyéb diszkriminációk, jótékonykodás korlátai) vizsgál meg a viselkedési közgazdaságtan szemszögéből – rengeteg kísérlettel. Igen, kísérlettel. A döntéshozatal nagy csapdái a bejáratott módszerek melletti kitartás vagy éppen a tapasztalattal „alátámasztott” megérzésekre hallgatás a leghalványabb empirikus bizonyíték nélkül. Ha nem tudjuk, mi miért nem működik és/vagy hogyan működhetne jobban, akkor kísérletezni kell: ellenőrzött módon, kontrollcsoporttal megvizsgálni több lehetőséget. Gneezy és List nagyon meggyőzően mutat be sok hatalmas mintán végzett kísérletet, és ezek alapján jó arányérzékkel javasol jelentős vagy apró változtatásokat, vagy éppen további kutatásokat. Az egyetlen problémám a könyvvel az volt, hogy túl jó, ezért aztán már több eredményéről olvastam másoktól, főleg az előszót is jegyző Steven Levitt-tól, vagy Tim Harfordtól. (Az egyik témát, az anyagi motivációjú diszkriminációt emiatt ki is hagyom ismertetőmből.)
A nők az összes nyugati társadalomban átlagosan kevesebbet keresnek és ritkábban töltenek be vezető pozíciókat, mint a férfiak. A különbség közvetlen okát elég sok kutatás világosan feltárta: a nők kevésbé vállalnak kockázatot, ezért aztán be sem lépve a versenybe lemaradnak. De miért? Pontosabban biológiai vagy nevelésbeli ok van-e a háttérben? Gneezy és List egy sor különböző kísérletet végzett cinkelt álláshirdetésektől kezdve rejtvényfejtésig, de ezek a végső okot nem tudják feltárni. Éppen ezért a kísérleteket lefolytatták két nem nyugati társadalomban is: a szuper-patriarkális maszájok között Tanzániában, és a matrilineáris khásziknál (India). Előbbieknél a pásztorkodáson és vadászaton kívül minden munkát a nők végeznek, többnejűség van és az asszonyt vásárolják, utóbbiaknál csak a nőknek lehet tulajdona, a férj pedig a felesége házába költözik az anyósa uralma alá. Az elsődleges eredmény: a maszájok ugyanolyanok, mint mi, azaz a férfiak versengők, a nők pedig kevésbé; a khásziknál viszont épp fordítva van, azaz a nők versengenek, a férfiak pedig nem annyira. Tehát a nevelés a ludas. Csakhogy. A khászi nők képesek a nyugati (vagy maszáj) férfiakkal összevethető versengésre, ha ilyen kísérletre hívják őket, de ha ők alakítják a szabályokat (pl. a piacon), akkor a verseny helyett a kooperációt választják. Lehet, hogy mégsem versengőbb lányokat kellene nevelnünk, hanem engedni, hogy a nők kevésbé versengő világot építsenek? És lehet, hogy ennek az eszköze mégiscsak az eltérő nevelési kultúra lehet? Le a koedukációval?
Az amerikai közoktatás rosszul teljesít. Azon belül a belvárosi, főleg kisebbségiek (feketék, spanyolajkúak) által látogatott iskolák még rosszabbul. De miért? Pontosabban lehet-e, és ha igen, hogyan javítani a helyzeten? Az oktatási reformok a tanárképzést, a tananyagfejlesztést vagy az iskolaszerkezetet szokták érinteni, és könnyen lehet, hogy itt a megoldás. A gond csak az, hogy soha senki nem mérte tudományosan az eredményeket, összevetve kontrollcsoportokkal. A reformokat néhány iskolában kéne kipróbálni, akár többfélét is párhuzamosan, és a működőt továbbvinni. Erre tesz kísérletet Gneezy és List, mégpedig két chicagói óvodában. Arra ugyanis korábbi kísérletekkel már rájöttek, hogy a szegény tanulók lemaradása ekkor történik, utána már csak szerény eredményeket lehet elérni. Csökkenteni később is lehet a középiskolából kimaradók arányát, de sikeres diplomás csak elvétve lesz egy a legkorábbi szakaszban lemaradt szegény gyerekből. A későbbi segítségnyújtás legmeglepőbb eszköze talán az anyagi ösztönzés. Igazából mindegy, hogy a tanár, a szülő vagy épp a gyerek kap-e pénzt (igen: pénzt!) valamilyen előre kitűzött célért (jobb jegyek, sikeresen elvégzett tanév, elolvasott könyvek stb.), bármelyik működik. El kell persze találni az adott környezetben hatásos mértéket, de erre valók a kísérletek. Egy másik lehetőség a csoportnyomás manipulálása: a chicagói fekete középiskolások öldöklő tanulmányi versenyt folytattak azért, hogy melyik gimiben tartson exkluzív koncertet Kanye West.
Az USA-ban rengeteg közszolgáltatást jótékonysági szervezetek látnak el, sokmilliárdos „iparágról” van szó. De miért adnak az emberek pénzt jótékonyságra? Pontosabban, hogyan lehetne növelni a jótékonykodást? Vannak kevéssé pc, de hatásos módszerek. Ha házról házra járós kampányt szervezünk, akkor a munkatársak legyenek csinos, fiatal nők. Ha szívhez szóló fotóval akarunk pénzt kérni, akkor a fotón legyen fehérbőrű gyerek. De vannak ennél forradalmibb módszerek is. Például, ha a pénzkérő levélben lehetőséget adunk az adományozónak, hogy beikszelhesse a „nem kérek több ilyen levelet” lehetőséget, akkor nem csak megtakaríthatjuk a jövőben a feleslegesen kiküldött levelek postaköltségét, de az egyszer adakozók jóval többet is adnak, a többször adakozók pedig elkötelezettebbek lesznek. Azaz az emberek jutalmazzák, ha partnerként kezelik őket. Jóval többet adnak akkor is, ha úgy tudják, hogy a célhoz szükséges összeg java már megvan, vagy ha a környezetükben élők közül már sokan adakoztak. Azaz szeretik úgy tudni, hogy konszenzusos cél érdekében hoznak áldozatot. Végül elkötelezettebben dolgoznak önkéntesként, ha azt ingyen, csak a jó ügy érdekében teszik, mintha szerényen megfizetik őket. Azaz tudják, hogy mindennek ára van, és ami olcsó, az lényegtelen.
P. S.: Igen, felborult a rendszer, Kolbenheyernek ezen a héten írnia kellett volna. Hogy miért nem így történt, az majd ősszel kiderül. Vagy nem.
