Jürgen Osterhammel Die Verwandlung der Welt (A világ változása; München, Beck, 2009) című, bő másfélezer oldalas könyvének alcímét nehéz visszaadni a szerénységet tükröző határozatlan névelő miatt: A 19. század egy(ik) története (Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts). A terjedelem azonban ne riasszon el senkit, Osterhammel szerkesztési elve is innovatív. Miközben a bevezető és a zárszó nagyon is ad értelmezési fogódzókat a 19. század történetéhez – ha narratív keretet nem is, de erről majd még részletesebben később –, az egyes fejezetek magukban is lezárt történeti esszék, amik közül szinte szabadon válogathat az olvasó. Szó sincs tehát kronologikus áttekintésről, a fejezetek mind tematikusak (még ha csoportosításuk a Panorámák illetve Témák alcím alá homályos marad), és általában végigpásztázzák a világ több régióját, és időbeli kitekintést is adnak. Olvasásukhoz szükséges a század alapvető eseményeinek ismerete, de a szerző sosem várja el, hogy az olvasó ezen túl az adatokkal és részletekkel is tisztában legyen. A tematikus miniesszék magukban rejthetnék az önismétlés veszélyét is, de egy-egy esettől eltekintve a könyv ezt a próbát is kiállja. Másfélezer oldal világtörténelem esetén a miről is szól kérdését nem szeretném itt egy oldalban megválaszolni, de felvetnék három szempontot, amitől az olvasás számomra érdekessé vált.
A történelmi korszakolás mindig önkényes, éppen ezért (és ennek ellenére) magyarázatra szorul. Világtörténelmet írni azért is különösen nehéz, mert az egyes régiók korszakolása még az újkorban is nehezen feleltethető meg egymásnak. A „hosszú” 19. századot kezdhetjük a 18. század utolsó harmadában, hiszen az európai felvilágosodásból ekkor lesz amerikai függetlenségi háború és francia forradalom, ekkor kapcsolódik be Ausztrália a világtörténelembe a fegyenctelepekkel és ekkor kezdik meg a britek India gyarmatosítását. A világ többi táján azonban ez mégsem korszakhatár. Ugyanígy 1918-ban véget ért a világháborúnak becézett eseménysor, de ez Latin-Amerika, a szubszaharai Afrika vagy Kelet-Ázsia sorsát nem befolyásolta olyan nagy mértékben. A kérdés tehát inkább az, hogy miért is akarjuk ezt a korszakot elemezni és megérteni. Osterhammel válasza a könyv címében rejlik: a 19. századot a múlt végének, és a jelen előkészítőjének tekintjük, ezért választjuk le az újkorról. Ebből azonban az is következik, hogy a vizsgálat fókusza mindenképpen ez: mi változott meg, és mi nem a 19. század során, illetve hogy mi az összefüggés a változások (vagy épp változatlanságok) között. Osterhammel következetes, szinte mindegyik fejezet kitér arra, hogy a közfelfogással ellentétben a 19. század mennyire más vagy épp ugyanolyan.
A 19. század azonban nem egyszerűen lezárása, utolsó fejezete a múltnak, hanem egyben a múlt feldolgozásának kitüntetett korszaka. A 19. század élen járt önmaga megörökítésében, amibe folyton beleértette a múltját is. Ekkor jött létre vagy terjedt el a múzeumtól, a könyvtáron és a nagyregényen át az operáig egy sor olyan intézmény és műfaj, melyek máig a múlt feldolgozásának és (újra)értelmezésének legfontosabb eszközei. Az európai nacionalizmusok nemzetteremtő és ezzel múlt(re)konstruáló lendületéről rengeteg könyv szól, Osterhammel nem ezekre koncentrál. Hanem olyan folyamatokra, amikor a 19. században formálódik ki valami „ősi”. A Meidzsi-restauráció Japánban a császári hatalom és a sinto államvallás „helyreállítására” irányult, valójában azonban ezekre hivatkozva teremtett meg egy új, európai mintákra épülő, mégis egyedien japán nemzetállamot. A Csing Birodalom soknemzetiségű dinasztikus államából ekkor kezdett kiformálódni a mai Kína, miután a többségi han népesség kirajzott a mandzsu és mongol peremterületekre. A Egyesült Államok prériövezetében a korábbi földművelő indián kultúrák a ló háziasításával sajátos bölényvadász kultúrát teremtettek, ami pár évtized múltán a fehér vadászoknak, majd a telepesek földéhségének esett áldozatul. India sokszínű vallási világa az angol gyarmati államon keresztül szembesült a kereszténységgel, és ennek hatására kezdett kiformálódni a hindu vallás európai szemmel is értelmezhető egységes(ebb) teológiája és hierarchiája.
A 19. század másrészt a modern kor kezdete, minden tankönyv szerint a nemzetállamok, az iparosodás, a jogegyenlőség és a szekularizáció kora. Mindez természetesen igaz, de itt is érdemes hangsúlyozni az átmenet sajátosságait. Bár valóban ekkor jönnek létre az európai és amerikai nemzetállamok, sőt Ázsiában is megfigyelhetők ilyen folyamatok, de a korszakra mégis inkább a birodalmi államforma jellemző, amely sem kulturális, sem politikai közösséget nem szándékozik alattvalóiból teremteni. Az iparosodás inkább csak a század második felének jellemzője, a korábbi, leginkább angol jelenségek fontos előzmények, de tartós életszínvonal-emelkedést vagy komplett ipari társadalmat még nem hoztak létre. Utóbbi maga is rövid életű jelenség, már a század legvégén elkezdődik a harmadik szektornak az ipart leköröző bővülése. Ennél is fontosabb, hogy a század mezőgazdasági „forradalmak” kora is, különösen Ázsiában: hatalmas új területeket kapcsolnak be a termelésbe és a világkereskedelembe Indonéziában, Indiában és Kínában. Európában lezajlik a jobbágyfelszabadítás, Amerikában pedig a rabszolga-felszabadítás, a jogegyenlőség diadalútja azonban már a század utolsó harmadában megszakad a fajelméletek és a faji szegregáció megjelenésével. Európában a keresztény egyházak valóban veszítenek politikai és gazdasági pozíciójukból és kulturális hegemóniájuk is végérvényesen megszűnik, de az Egyesült Államok vallásos kultúra marad, a gyarmatokon erőteljes keresztény misszió folyik új egyházak szervezésével, az iszlám világban több vallási reformmozgalom is indul, sőt ekkor születnek máig nagy hatású új vallások is (mormonok, bahai).
P.S.: Vége a nyárnak, újra itt vagyok, ilyeneket olvastam. Még egy pár hétig biztos olvasmányélmények jönnek. De a Kolbenheyer ír sem szűnt meg, csak. A többit még fedje homály.
