Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.
Az előző részeket itt olvashatod: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12.

Dzsalajnur kis kereskedelemi telep volt az Arguny partján. Majd kétszáz éve, a nyercsinszki szerződésben jelölte ki az Argunyt határfolyónak a mennyei császár és a nyugati fehér kán, ahogy a kínaiak az orosz cárt nevezték. Nick lassan poroszkált a hólétől sáros utcán a fából ácsolt raktárak között a kikötő felé. Még a domboldalról látta a gőzhajó füstjét, itt talán megtalálja, amit keres. Dzsalajnur még a Csing Birodalom része, de az orosz hajósok és kereskedők erről nemigen vettek tudomást. Kezét az övébe csúsztatta, és még mindig csodálkozva tapogatta meg Engke bizalmának jelét. Az első kurultájt teljesen felbolygatta érkezésük, de Ajan lélekjelenléte végül Engke malmára hajtotta a vizet. A mongol pásztorokat a mandzsu dzsalan edzsen hódolata győzte meg arról, hogy Engke tajcsi követésre érdemes vezér. Nick sokat gondolkodott azon, hogy mi játszódhat le a mandzsusított mongol katonában. Miért dobja el karrierjét, hogy az álmodozó, fiatal tajcsit kövesse és segítse. És hogy miért bízik meg őbenne. Mert Ajan volt az, aki a második kurultájon a javaslatot tette. Badma-szálláson orosz kurultájként emlegették ezt az alkalmat, amikor Engke másodjára is összehívta a férfiakat, hogy megbeszéljék a menekülés részleteit. A hajóra szállás és az amuri utazás megrémisztette a lovagláshoz szokott pásztorokat. És Ajan akkor megszólalt, felkérte a kurultájt, hogy Nick Lucas hadnagyot küldjék el a Hulun Nur-tóhoz, hajókat szerezni. Orosz hajósokhoz orosz hajóst kell küldeni. De miért ne hagyná cserben őket, és szökne meg a rábízott erszénnyel?

Szajána Joszipovna Belocskina az asztalra csapta a levelet, újra felkapta, kettétépte, összegyűrte, majd a gombócot a sarokba hajította, miközben dőlt belőle a káromkodás, ahogy épp eszébe jutott, oroszul és mongolul. Aztán belevetette magát a karosszékbe, fázósan összehúzta magán a cobolyprém bundát és a kezébe temette az arcát. A sarokban eddig szinte láthatatlanul meghúzódó idősebb mongol asszony csak most mozdult meg, felvette a papírgalacsint és a vaskályhába hajította. – Apád írt. – mondta kérdés helyett. – Vaszilij nagykorú lett, tavasszal érkezik és átveszi a vállalatot. – hallatszott a kezek és a fekete hajzuhatag alól fojtottan. A Belocskin és Társa Gőzhajózási Társaság alapítója és tulajdonosa, Joszip Gyenyiszovics Belocskin hamar elunta az Amur-parti életet, Moszkvába költözött, megnősült és fiát is ott nevelte. A vállalat vezetését részeges nagybátyjára, majd annak vízbefúlása után a mongol szeretőjétől, Ojuntól rövid szibériai tartózkodása során született félvér lányára, Szajánára bízta. Eddig csak a nyereség félévenkénti elküldéséhez ragaszkodott, de most egy rövid, udvariasnak szánt levélben tájékoztatta lányát, hogy köszöni eddigi szolgálatait, de tavasszal Vaszilij Joszipovics átveszi atyai örökségét. – Mondtam, hogy sosem leszel igazi orosz. – mondta Ojun, mire Szajána újabb dühkitörése volt a válasz. A tintatartót csak azért nem vágta az anyjához, mert észrevette annak arcán a hirtelen változást, az idegenek előtt viselt maszkszerűen kifürkészhetetlen kifejezés megjelenését. Megpördült, és meglátta az ajtóban álló, katonásan egyenes tartású, szakállas, enyhén vágott szemű férfit.

– Kopogtam … – mondta zavartan. Enyhe akcentussal beszélt oroszul. – Jöjjön be! Mihez keres fuvart? – vágott a szavába Szajána, hogy visszanyerje önuralmát. – Idegen. Sokat kérj. – mondta az anyja halkan mongolul. Nick Lucas zavartan nézett rá, halha-mongolul már értett néhány szót, de a tuvaiból semmit. – Az anyám. – mondta Szajána: – Ne figyeljen rá. Szóval, mi a fuvar? – Emberek. – Emberek? – kérdezett vissza meglepetten, a Belocskin és Társa gőzhajói fát, halat, lisztet, esetleg lovakat szállítottak, nem utasokat. – Hány utas? – Úgy kétszáz. Az Arguny kifolyásától Nyikolajevszkig. – Az Kína. Ezek szökevények. – szólalt meg újra Ojun. – Harminc-negyven fős csoportokban érkeznének az Argunyhoz. – folytatta Nick. – Veszélyes. Ne vállald! Különben is, már nem a te gondod. – mondta Ojun. – Szajána felhorkant és az asztalra csapott, majd Nick meglepetését látva elmosolyodott: – Három hajónk van, két-két csoport, hetven-nyolcvan ember mindegyikre ráfér. De ez sokba fog kerülni, főleg, ha azt akarja, hogy ne kérdezzek többet. – Nick is elmosolyodott, az övébe nyúlt, kihúzott valamit és a tenyerébe rejtve az asztalra tette. – Kérdezzen nyugodtan, Szajána Joszipovna. – mondta, visszahúzta a kezét, és a két nő mereven nézett a borsónyi gyémántra. – Sokat kérj! Apádnak nem kell tudnia róla. – mondta Ojun. – Nyikolajevszket mondott? A tengerhez? Hova mennek? – Amerikába. – A két nő összenézett, aztán Ojun lesütötte a szemét. – Te is elmész. – újra kijelentés, kérdés helyett. Majd a lánya szemébe nézve folytatta: – Sokat kérj. Vidd el őket. Nyikolajevszkben add el a hajókat. Szökj el a pénzzel Amerikába. Apád sosem ér utol. – kis szünet után hozzátette: – Jóképű férfi.

Kislexikon

Folytatása következik január 30-án