Hatkötetes világtörténetet olvasni lehetetlen vállalkozás, a hat kötet közül éppen a harmadikat pedig különösen érthetetlen. Akire Iriye és Jürgen Osterhammel főszerkesztők egyszerre angolul és németül megjelenő gigantikus vállalkozását véletlenül ismertem meg, amikor rábukkantam a Wolfgang Reinhard szerkesztette harmadik kötetre: Weltreiche und Weltmeere – Empires and Encounters 1350-1750 (Világbirodalmak és világtengerek – Birodalmak és találkozások; Cambridge, MA – München, Harvard University Press – Beck, 2015). A véletlen mellett mentségemre szóljon, hogy Osterhammelnek a 19. századot bemutató könyve után amúgy is inkább érdekelt a közvetlen előzmény, másrészt pedig a sok-sok szerző, és kötetenként különböző szerkesztők művei önállóan is olvashatók, sőt kifejezetten önálló olvasásra is szánták őket. A német cím jobban kifejezi a könyv szerkesztési elvét: öt régió köré szervezték a világtörténelem bemutatását, az eurázsiai kontinens, az iszlám világ, Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia és Óceánia, illetve az atlanti világ köré. Mindezt a szerkesztő fogalmakat és kereteket tisztázni akaró bevezetője előzi meg. A világ történetének még ez a négy évszázada is alig fért bele az 1200 oldalba (na jó, majdnem a harmada lábjegyzet), így itt meg sem kísérlem összefoglalni, inkább magával a vállalkozással, célkitűzéseivel, lenyűgöző eredményével és elkerülhetetlennek tűnő nehézségeivel szeretnék foglalkozni.

A sorozat többi kötetét nem ismerem, bár az ötödik (Weltmärkte und Weltkriege – A World Connecting 1870-1945) tartalomjegyzékébe belenéztem. Ebből és a harmadik kötet bevezetőjéből is kiderült, hogy az egyes kötetek szerkesztési elve eltérő, sőt a szerkesztők igyekeztek azt is a korszakhoz igazítani. Merthogy a tárgyalt időszak az „igazi”, azaz valóban összenőtt világtörténelem közvetlen előzménye, amikor a világ nagy régiói fonódnak egységekké, majd ezek kerülnek egymással kapcsolatba. A célkitűzés tehát az, hogy a szűk regionális, vagy nemzeti perspektívákon felülemelkedve bemutassák a nagy régiókon belüli interakciókat, sőt az egyes nagy régiók között ebben a négy évszázadban megkezdődő kapcsolatokat. Mivel a világ még nem egységes, a korszakhatárok kitűzése sem egyértelmű. A vége talán világosabb: az ipari forradalom és a globalizáció előestéje már a valóban egységes világtörténelem kezdete. 1350 viszont kényszerű kompromisszum, hiszen az egyes nagy régiókban nem egyforma ütemben épültek ki a korszakot meghatározó nagy birodalmak, és a köztük lévő kapcsolatok. 1350 után függetlenedik Oroszország és Kína a mongol uralom alól, kezd felemelkedni az Oszmán Birodalom, és ekkortól formálódnak ki Nyugat-Európa territoriális államai. De akár azt is mondhatnánk, hogy valahol el kell kezdeni: az egyes fejezetek szerzői aztán úgyis addig nyúlnak vissza az időben, ameddig szükségesnek tartják.

Nagyobb probléma a nagy régiókra való felosztás: mik az érintkezési felületek, mik az átfedések, mik a kényszerű összevonások és mi marad ki. Az eurázsiai kontinenst ugyan összekapcsolja a mongol hódítás, de a kötet inkább azt a történetet meséli el, hogyan nő gigabirodalommá Kína és Oroszország, és hogyan kebelezik be a sztyeppét. Fontos történet ez, de nem egy valóban egybefüggő nagyrégióé, hanem két szuperhatalom és konfliktusuk születéséé. Bónuszként itt tárgyalja a könyv a kínai civilizáció nagy peremállamait, Koreát, Japán és Vietnamot, amik végképp nem kapcsolódnak szorosan az orosz-mongol térséghez. Külön gond a nagy régiók összefűzése, hiszen míg Vietnamról kétszer is esik szó (másodjára Délkelet-Ázsia részeként), addig Irán (iszlám világ) leválasztása Közép-Ázsiáról (Eurázsia) önkényes. Az Indiai-óceánnak mint első világtengernek az összekötő szerepéről, azon belül az iszlám kereskedelmi hálózatokról három fejezetben is olvashatunk (iszlám világ, Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia), részben egymást átfedve, részben más fókusszal. Ezen belül is külön furcsán szabdalt az iszlám világ, hiszen az ilyen című fejezet csupán egy dupla birodalom-portrét tartalmaz, az Oszmánokét és a Szafavidákét (Irán), az arab területek csak mint periféria és határzóna szerepel, India pedig már egy másik fejezetben (Dél-Ázsia). Óceánia jobb híján kerül Délkelet-Ázsiával egy fejezetbe, Afrika pedig kettészakad: keleti fele Dél-Ázsia keretében kerül épp hogy említésre, nyugati fele viszont az atlanti világ szervessé váló részeként alapos elemzésre.

A végére hagytam Európát. Oroszország Kínával, a Balkán pedig az Oszmánokkal kerül egy fejezetbe, így a latin Nyugat történelme mintha mindezektől függetlenül zajlana. Ennek esik áldozatul szinte teljes egészében Közép-Európa: Lengyelország-Litvániáról méretei miatt és ellenpontként még csak esik szó (de csak esik), Magyarország viszont nem létezik. Mindez érdektelen lenne, ha a könyv következetesen tematikus lenne, de ez is lehetetlen kívánság. Egyrészt, ha a világ még nem globalizálódott, nincs értelme az össze nem tartozó, egymást nem befolyásoló dolgok tematikus csoportosításának. Másrészt az Európán kívüli világ történetéről muszáj eseményleírást is adni, hiszen az olvasó számára jórészt ismeretlenek. Így aztán az utolsó, az atlanti világról szóló fejezetnek sikerül csak következetesen elkerülni a „nemzeti” perspektívát. De most igazságtalan voltam, javítok is. A könyv egyik (megkockáztassam, hogy: a?) fő üzenete, hogy a világtörténelem nem előre elrendelt, nem Európa felemelkedéséről és a világ többi részének stagnálásáról, pláne nem hanyatlásáról szól. Éppen ezért a mai nemzetállamok sincsenek előre elrendelve, sőt a könyv magát az állam szót is csak fogcsikorgatva alkalmazza a történelem változatos hatalmi képződményeire, melyek nem a mai értelemben territoriálisak (lehet területük, de nem egynemű és nem élesek a határok), és legitimitásuk elsősorban szakrális, praktikusan pedig dinasztikus (nem egy adott népességtől származtatják a hatalmukat).