Hagytam magam elcsábítani a címtől, aztán pedig a fokozódó düh és elképedés hajtott tovább. Roxanne Dunbar-Ortiz An Indigenous People’s History of the United States (Az Egyesült Államok őshonos népeinek története, Boston, Beacon Press, 2014) könyve alig mond bármiféle tényszerű újdonságot a témáról, sőt az eddig tudhatóról sem ad szerkesztett összegzést, fogalomhasználata és világlátása pedig vállalhatatlanul tudománytalan, leegyszerűsítő, sőt – megkockáztatom (és tényleg meg fogom kockáztatni) – tulajdonképpen rasszista. Történelmi népszerűsítésnek álcázott politikai pamflet. Már az elején gyanús volt, hogy az amerikai könyvekben kötelező dicséretoldalakon nem történészek, hanem indián politikusok szavai sorakoznak: egy kis hátbaveregetés körbe-körbe. Maga a szerző sem hallgatja el őslakos származását, amiben csak az a zavarba ejtő, hogy sem az nem derül ki, hogy pontosan milyen származású, sem az, hogy ez a származás milyen hatást gyakorolt az éltére, nem más ez tehát, mint egyszerű marketing: én is indián vagyok, szóval jobban tudom, pont. Hát nem tudja jobban, sőt nagyon rosszul tudja, pontosabban az a gyanúm, hogy akár jól is tudhatná, de nem azt mondja, kihasználva, hogy az elnyomott kisebbség haragos hangját jól nevelt fehér emberként igazságosnak, mi több igaznak kell hallanom. Hát juszt sem.

Ha a magyar történetírásban ez a szó nem lenne már a nyilasok megnevezésére foglalt, azt mondanám, ez a könyv méregzöld bolsevizmus. Álnaiv mese a természettel harmóniában élő, tökéletesen közösségi lény indiánról, akit a csúnya fehér ember tönkre tett. Dunbar-Ortiz nem sok szót veszteget a Kolumbusz előtti Amerikára, csak fölényeskedve közli, hogy roppant fejlett, kifinomult civilizációkkal volt tele, ahol se szegénység, se háború, se betegség. Az indiánok nagy részét a járványok ölték meg, de ezt ne hangsúlyozzuk, mondja, mert ezzel természetes jelenséggé redukáljuk azt, ami valójában szándékos népirtás. A fókusz közben össze-vissza csúszkál, éppen milyen szemszögből rúghatunk a fehér emberbe. A spanyolok ördögök, aztán a mexikóiak már elnyomott őslakossá válnak maguk is, mihelyt őket veri el az Egyesült Államok. Mert a főgonosz azért az USA, azon belül pedig a kapitalizmus. A „kereskedő kapitalizmus” ugyanis direkt függővé teszi az őslakos népeket, így kizsákmányolja, majd mindenükből kiforgatja őket. Minden indián vezető „nagy főnök”, sőt az indián csoportok is „nagy nemzetek”. Azt hiszem ezt a narratívát Európában még a romantikus nacionalizmus fénykorában is körberöhögték volna.

Az indiánok a könyvben következetesen nemzetek. Addig rendben, hogy a szerző el akarja kerülni a szakmailag pontatlan és pejoratív mellékízzel terhelt törzs szót, de a nemzet a legrosszabb választás. Főleg, hogy teljesen tudatosan a mai amerikai köznyelv fogalmi rendszerében használja: egy nemzetállam lakosságára. Tehát Amerikában Kolumbusz előtt is már szervezett, homogén politikai közösségek léteztek, és ezek kontinuusak a mai napig. Még arra sem veszi a fáradtságot a szerző, hogy az ellentmondásokat kigyomlálja a könyvéből, mert azért egy-egy odavetett utalásból megtudjuk, hogy bizonyos csoportokat a hódítók „hoztak létre” a közös megnevezéssel, vagy hogy a mai „nemzetek” egyszerűen a nemzet szót nevükben viselő rezervátumok teljesen esetleges földrajzi megnevezéssel. Arra sem veszi a könyv a fáradtságot, hogy adjon valamilyen képet arról, hol és mekkora indián autonómiák léteznek, ezek mikor és hogyan alakultak ki, milyen összetételű a lakosságuk, mennyire elterjedtek az egyes őshonos nyelvek. Nem véletlenül, hiszen minden tényszerűség csak csökkentené a könyv támadó élét, mert megkérdőjelezné a felháborodás hitelességét.

És ezért érzem ezt a könyvet veszélyesnek. Jólneveltségünk miatt nem kiabálhatunk vissza, hogy mégis milyen általánosítás az, hogy az indiánoknak mint közösségnek ez meg az jár, ez meg az számukra szent hely, ne osszuk fel a közöset magántulajdonban álló darabokra stb. Ha valaki Európában így közelítene meg egy etnikai vagy politikai közösséget, arra azt mondanánk, és igazunk is lenne, hogy: fasiszta. Kit tetszik képviselni Mrs. Dunbar-Ortiz? Honnan tudjuk, mit akarnak „az indiánok”? Egyáltalán: kik azok az „indiánok”? Komolyan kell vennem, hogy létezik „nyugati sosón” kulturális és politikai közösség? És ki a tagja? Aki tud „nyugati sosónul”? Vagy aki annak vallja magát? És ha én keszinek vallom magam vagy tarjánnak, akkor jár nekem vissza Etelköz? Én nagyon híve vagyok annak, hogy a történelmet alulnézetből, sőt kifejezetten az elnyomottak szemszögéből is írjuk meg. Annak is híve vagyok, hogy merjük kimondani elődeink vakságait, és legyünk boldogok, hogy mára ezek enyhültek. Annak meg a leginkább híve vagyok, hogy minden társadalomban a történelmileg elnyomott kisebbségek mai tagjait próbáljuk segíteni, hiszen velük szemben élvezett kiváltságos helyzetünk nem a mi érdemünk. De ehhez nem kérem a történettudomány politikai megerőszakolását, és nem kérek értelmezhetetlen, de megkérdőjelezhetetlennek beállított kollektív „jogokat”. Ne ijedjünk meg, nem az a liberalizmus, ha engedünk a kisebbségi jogvédelemnek álcázott hülyeségnek.