Amikor először megjelent magyarul, a címe megfogott (ez volt a célja, jó üzleti fogás, gratulálok), de a vastagsága és belelapozva a nyelvezete elriasztott. Aztán ahogy egyre híresebb lett, végül megvettem a fiamnak, aki le volt tőle nyűgözve, így én is belekezdtem. Susanna Clarke A hollókirály (Budapest, Agave, 2006; az angol eredeti: Jonathan Strange and Mr Norrell, London, Bloomsbury, 2004) című könyvét nevezik a felnőtt Harry Potter-nek is, ami nem csak a mágikus világ, de az ízig-vérig brit háttér miatt is érthető. Ugyanakkor, bár állítom, hogy a Harry Potter sokkal, de sokkal több könnyű kalandregénynél, mégis nagyobb levegővételt javasolnék A hollókirály elkezdésekor. A magyar címet már dicsértem üzletileg, de valójában sokkal merészebb az angol eredeti: ezt a könyvet csak az fogja végigolvasni, aki hajlandó kezébe venni 800 oldalt, ami két ismeretlen emberről szól. Igen, mágusokról van szó, de A hollókirály fittyet hány a jelenkori fantasy műfaji toposzainak: ez a mágia nem az a mágia, se kardok, se sárkányok. Britsége pedig nem egyszerű világépítés, hanem a paródia és a hommage hihetetlenül finom elegye, nyelvileg meg – állítólag – pastiche, azaz a 19. század nagy angol regényíróinak modorában készült. Végül érdemes ezen is kicsit elmerengeni: A hollókirály klasszikus nagyregény, nem eleve sorozat (azóta sem készült folytatás, bár Susanna Clarke tervezett egy ugyanabban a világban, de később és más karakterekre fókuszáló regényt), hanem leírásokban gazdag, lassan hömpölygő, hosszabb időszakot felölelő, sok szereplőt felvonultató, a főszereplők jellemfejlődését követő és a drámai cselekményt gondosan felépítő és lezáró könyv.
A hollókirály nem egyszerűen fantasy, de egyben alternatív történelmi regény is. A napóleoni háborúk korának Angliája teljesen olyan, mintha a valós múltban járnánk, de aztán egyszerre csak felbukkan két mágus, pontosabban két mágus úriember. A mágia visszatérése meglepő, de nem lehetetlen fejlemény, hiszen az alternatív múlt még alternatívabb múltjában ilyen létezett, Anglia középkori történelme jelentősen eltér a regényben az általunk ismerttől. A mágia létéről mindenki tudott, de gyakorlata feledésbe merült, egyfajta történettudománnyá vált a vele való foglalkozás. A főszereplő két mágus pedig megkísérli rekonstruálni a töredékes történelmi adatokból a mágia gyakorlatát, ezzel is segítve hazájukat a Napóleonnal vívott élet-halál harcban. A mágia nem mindenható, sőt a könyv végéig nem is nagyon értjük, hogy működik, vagy miért csak bizonyos emberek képesek használni. Azt pedig, hogy mire használják, végképp a képzelt kor dönti el: a viktoriánus (tudom, tudom, ez még nem Viktória kora, de akkor is) angol gentlemanek elképzelése szerint. – Képes lenne egy mágus embert ölni? – Egy mágus igen, de egy úriember nem. – hangzik az egyik párbeszéd.
Susanna Clarke lubickol a 19. század eleji Anglia világában. A modernizáció előtt járunk még, de Anglia már a világ leggazdagabb országa. Az úriemberek a mai értelemben még alig dolgoznak, kiváltságos helyzetük lényege éppen az, hogy vagyonuk lehetővé teszi, hogy hobbijuknak éljenek, világukat pedig szolgaszemélyzet hada népesíti be és teszi kényelmessé. A társadalmi rangot már teljesen átitatja a vagyon és annak évi jövedelme, de azért még érdemes számon tartani, ki milyen régi családból származik. A tempó komótos, ha egy úriember megszomjazik, akkor csenget a szolgájának, ha távollévő ismerősétől kérdezne valamit, akkor heteket vár a levélre, kocsin, lovon és gyalog jár, és bizony gyakran megesik, hogy valakit nem talál otthon. A vidéki, mágikus angol táj, a nyüzsgő és modernizálódó London, a borzalmakkal teli csatamező vagy a nemes múltjukból élő, de már egyre roskatagabb itáliai városok leírása is ráérős, és tudjuk, hogy mindez kell ahhoz, hogy megértsük és élvezzük ezt a világot. A párbeszédek is ráérősek, a szereplők úgy beszélnek, ahogy Austennál vagy Dickensnél megszoktuk. Nem akarok spoilerezni, de a bogáncspihe hajú urat mindenki figyelmébe ajánlom.
Azt mondtam, A hollókirály klasszikus nagyregény is. Mert nem csak az a lényeg, hogy a mágia visszatér-e, és Anglia legyőzi-e Napóleont, hiszen ezekre a válasz elég nyilvánvaló. Hanem sokkal inkább az, hogy a két, eltérő karakterű főhős konfliktusa (mert, hogy lesz konfliktusuk, az elárulható, szintén nem kétséges elem) hogyan alakul, megoldható-e. Mindeközben van szerelmi szál is, de erről már tényleg nehéz úgy írni, hogy ne fedjek fel semmilyen részletet, úgyhogy csak annyit mondanék, nem csak önmagában érdekes, de a férfibarátság és -ellenségesség kontrasztjaként is, a két kapcsolatrendszer egymásra ható dinamikája is fontos. És amikor már kezdenénk azt hinni, hogy ha a könyvet regényként akarjuk olvasni, akkor a mágiát félre is tehetjük, és csak a főszereplők viszonyaira, érzelmeire kell figyelnünk, Susanna Clarke váratlanul megpörget minket az olvasófotelben: az addig gondosan elhelyezett részletek kezdenek összeállni, és a szereplők sorsa mögött kezd felderengeni valami sokkal nagyobb szabású. Nem mondom meg, hogy mi, csak annyit, hogy a három nagy fejezet közül az első a Mr Norrell, a második a Jonathan Strange címet viseli, és a harmadik címe is egy név. Nem akárkié.
Kolbenheyer olvas CXCVI.: Mágia öt órakor
2016.04.30. 07:00 kolbenheyer
Szólj hozzá!
Címkék: fantasy alternatív történelem kolbenheyer olvas susanna clarke
A bejegyzés trackback címe:
https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr328426678
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.