A fiaimnak vettem, de miután a húsvéti szünetben napokig nem tudták letenni, én is elolvastam Pierce Brown Vörös lázadás című könyvét (Budapest, Agave, 2014; az amerikai eredeti: Red Rising, New York, Del Rey, 2014). Igen, sci-fi-ről van szó, és igen, egy újabb YA (vagy mondjuk régimódian: ifjúsági) regényről. Ebből egyenesen következik, hogy akit a műfaji korlátok taszítanak, az semmiképp ne kezdjen bele. Mondhatnánk persze, hogy a műfaji korlátokon belül is lehet egészen kiemelkedőt alkotni, de hiába mondanánk, mert a Vörös lázadás minden erénye ellenére – mert vannak neki olyanjai – sem kiemelkedő alkotás. Ha viszont valaki izgalomra vágyik, és néhány csöppet sem eredeti ötlet szellemes újrahasznosítására, akkor uccu neki. A Vörös lázadás nem lesz klasszikus, de magasan az antiutópikus tini-regények átlaga fölött suhan el. Olyan magasan, hogy egész biztos elolvasom a folytatást, és remélem, nem fogok csalódni annyira, hogy lemondjak a harmadik részről.

A könyv legműködőképesebb része a történet. Azért nem beszélnék a karakterekről külön érdemben, mert tényleg csak karakterek és nem szereplők: a főszereplőn, aki egyben az egyes szám első személyű elbeszélő is, nincs háttértörténetük, hanem csak tulajdonságaik, mint egy szerepjátékban: erő, furfang, becsület stb. vagy ezek ellentéte. A történet viszont annak ellenére működik, hogy sok szempontból nagyon ismert. Leginkább az Éhezők viadala átiratának tűnik szerkezetében: az első harmadban megismerjük az elnyomott tini főhőst, a másodikban felkészítjük a megmérettetésre, a harmadikban pedig izgulunk az életéért (jó, inkább a mellékszereplőkéért, hiszen hátravan még két kötet). A részletek viszont mégsem sejthetőek előre, a fordulatok valódiak, mégpedig annak ellenére, hogy utólag azokat is visszavezethetjük előképeikre. A másik nyilvánvaló forrás a Végjáték, de az alapkonfliktus és a könyvön végighúzódó fő feszültség pont annyira különbözik mindkét alapműétől, hogy nem unatkozunk.

A világépítés már egy kicsit problémásabb. Érdekesnek nagyon is érdekes. Azzal nincs is bajom, hogy a fejlett technológiájú jövőben ókori és középkori elemek bukkannak fel: lenyeltem én ennél már nagyobb hülyeséget is, ha szórakoztatott. De csak akkor szórakoztat, ha az alapötlet elfogadása után az építkezés önmagában következetes. És ez sajnos nincs mindig így. A sajátos kasztrendszer a legjobban megoldott elem: kapunk a keletkezéséhez elfogadható magyarázatot, és a működése sem lesz hiteltelen a cselekmény során. Az egyik gond a nagyságrend. Az Éhezők Viadala egy gyér népességű USA-ban játszódik, a Végjáték ugyan a túlnépesedett Naprendszerben, de a cél néhány tábornok kiképzése. A Vörös lázadás is sokmilliárdos emberiséggel számol, így azonban a nagyon személyfüggő történetvezetés hiteltelen lesz. A másik a nemi szerepek. Ez az Éhezők Viadalá-ban is gond, de kisebb. Ha a versengés erőszakos, akkor nehéz elhinni, hogy a lányok esélyei ugyanolyak, mint a fiúké. Katniss éppen ezért íjász, és a történet jelentős részében bujdokol, a Vörös lázadás-ban viszont érthetetlen módon nem maradnak alul teljesen a lányok a bunyóban.

A cselekmény és a világ közös építőeleme az erőszak. Úgy látszik, ez nem csak megúszhatatlan a mai ifjúsági könyveknél, de fokozódik is a helyzet. Mert a Vörös lázadás jelenetei a Trónok harcá-éival vetekednek. Egyáltalán nem szeretem, főleg, hogy a tinik a megcélzott közönség (nyilván ezzel magyarázható, hogy a folyamatosan zubogó vér és ömlő belek mellett egy futó csók a legerotikusabb jelenet, a kamasz főhősnek egy bűnös gondolata sincs). Kényszeredetten elfogadom, ha úgy érzem, a világhoz szervesen hozzátartozik: a Trónok harcá-nál ez így is van, ettől (is) válik egész mássá az epikus fantasy. Igaz lehet ez a Vörös lázadás-ra is, de csak korlátozottan. Kíváncsi vagyok a folytatásokra azért is, mert most még nehéz eldönteni, hogy a felrajzolt világ valóban működőképes-e ennyi erőszakkal. A hierarchia fenntartására használt erőszak érthetőnek tűnik, de az elnyomók fajnemesítő erőszakprogramja problémás. Várjuk ki a végét.