Kolbenheyer nem csak szakirodalmat olvas. Itt van mindjárt Günter Grass, a németek Nobel-díjas írója és legfőbb baloldali-emberjogi-humanista erkölcscsősze, aki 2006-ban Hagymahántás közben (Európa, Budapest, 2007, a német eredeti: Beim Häuten der Zwiebel, Steidl, Göttingen, 2006) címen jelentette meg életrajzi ihletésű könyvét. A történet tehát nem a legfrissebb, Németország már a vitát is rég elfelejtette, de nekem valahogy még mindig aktuálisak tűnik a múlt elhallgatásának, sőt kreatív használatának kérdése éppúgy, mint a heveny antikatolicizmus. Mi közük ezeknek egymáshoz? Grass ebben a könyvében vallotta be, hogy 1944-45-ben a Waffen-SS-ben szolgált, és itt emlékezik meg arról is, hogy együtt volt hadifogoly Joseph Ratzingerrel. Érdekes ez? Ha azt vesszük, hogy valaki nem csak hatvan évig hallgatott erről, de közben a náci múlttal való leszámolás élharcosa volt, akkor igen. Pláne, ha aztán pont az a Ratzinger körözi le a „legbefolyásosabb német értelmiségi” címért folyó versenyben, akinek egyházát előszeretettel szerepelteti együtt a nácizmussal. „És akkor jött Adenauer, rémes volt, az összes hazugságával, az egész katolikus áporodottsággal. Az akkor meghirdetett társadalmat olyan nyárspolgáriság jellemezte, amilyen még a náciknál sem volt.” – nyilatkozta 2006-ban.

Mi is történt? Grass (aki 1927-ben született Danzig-ban, a mai Gdansk-ban) kortársaihoz hasonlóan a Hitlerjugend tagja volt, amikor 17 évesen az otthoni szegénységből és kispolgáriságból menekülve – ahogy írja – önkéntesnek jelentkezett a tengeralattjárókhoz. „Mindenesetre kitartó lehettem, még azután is, hogy megmondták, ez idő szerint nincs szükség önkéntes újoncokra a tengeralattjárókon: felvételi zárlat van. Aztán azt mondták: miként az ismeretes, a háború nem csak a víz alatt folyik, ezért elő fognak jegyezni, és a jelentést továbbküldik más parancsnokságokra. A tervek szerint újonnan felállítandó páncélos hadosztályoknál biztosan lesz lehetőség”. Ezek után kapta meg a behívóját a 10. Jörg von Frundsberg Waffen-SS páncélos hadosztályhoz. Mit gondolt akkor és mit gondol most erről Grass? „A Waffen-SS valami európaiságot is sugallt: hadosztályaiban együtt harcoltak francia, vallon, flamand és holland önkéntesek, sokan voltak norvégok, dánok, sőt még a semleges Svédországból is részt vettek a keleti fronton vívott nagy csatában, amelynek – mint mondták – a Nyugatot kellett megmentenie a bolsevik áradattól. Mentség tehát van elég. És mégis, évtizedeken keresztül vonakodtam, hogy bevalljam magamnak azt a szót és azt a dupla betűt. Amit ifjú éveim ostoba büszkeségével elfogadtam, a háború után sarjadt szégyenemben el akartam hallgatni. De a teher megmaradt, és senki sem tudta enyhíteni.”

Ez eddig rendben is volna: egy 17 éves, megtévesztett és lázadó fiú katonásdit játszik, amiért aztán egész életében furdalja a lelkiismeret. Őszinte szembenézés, szenvedélyes igazságbeszéd (mondanám, ha ez nálunk nem mást jelentene). De van azért néhány bibi. Grass nem egyszerűen hallgatott. Amikor 1985-ben (ekkor még nem volt Nobel-díja, de már 58 éves híres író volt) Reagen elnök és Kohl kancellár a bergen-belsen-i koncentrációs tábor mellett a bitburgi közös amerikai-német katonai temetőt is megkoszorúzta, Grass élesen kifakadt az oda eltemetett Waffen-SS katonák ilyenfajta „felmentése” ellen. 19 év alatti sorkatonák voltak. Grass szerint viszont ezzel a német múltat mentegetik, pedig a koncentrációs táborokról „mindenki tudott, mindenki tudhatott, mindenkinek tudnia kellett volna.” Khm. És a 17 éves Grass önkéntes? Aztán különös az is, hogy bár a múlt feltárására 2006-ig kellett várni, annak elemei már hamarabb beépültek az „írói munkásságba”. Grass 1967-ben Tel Aviv-ban tartott előadást az antiszemita előítéletekről. Ebben egy történetet mesélt el: a háború után egy amerikai katonai konyhán német hadifoglyok és koncentrációs tábort túlélt hontalan zsidók dolgoztak. Az amerikai nevelőtiszt hiába igyekezett a németek előítéleteit megváltoztatni. Nos, 2006 óta tudjuk, hogy Grass saját történetét adta elő, anélkül, hogy a zsidó közönségnek ezt bevallotta volna. Végül, amikor életrajzírója a vallomást követően az életrajz új kiadásába bele akarta írni, hogy Grass 17 évesen önként jelentkezett a Waffen-SS-be, pert indított ellene, mely végül megegyezéssel zárult. Grass ragaszkodik hozzá, hogy ő tengeralattjárósnak jelentkezett, a Waffen-SS-be behívták.

A könyvben beszámol a hadifogoly-táborról is. Itt találkozott Joseph-fel, beszélgetésükre így emlékszik: „Én ez akartam lenni, ő meg az. Én azt mondtam, több igazság létezik. Ő azt mondta, hogy csak egy. Én azt mondtam, semmiben sem hiszek már. Ő hittételekből emelt épületet. Joseph belőled még főinkvizítor lesz, vagy még ennél is többre viszed.” Hogy mindenki megértse, később konkrétan is leírja „nem zárnám ki, hogy azt a bizonyos Josephet Ratzingernek hívták, és hogy ő az, aki ma pápaként csalhatatlannak tartja magát”. Ez csak egy jópofa anekdota, ugye? Nincs köze a könyvön végigvonuló katolikus-ellenességhez (Grass a Szent Lélek és Hitler képe között nőtt fel – írja), és ahhoz sem, hogy a 2005-ben megválasztott német pápának sokan felhánytorgatták a Hitlerjugend-tagságot? Lehet, de ahhoz képest, hogy mennyire kényes arra, hogy körülményes körmondatait Waffen-SS-beli szolgálata ügyében ne értsük félre, fogalmazhatna egyértelműbben is. Addig azonban csak a kérdés marad. Nem az, hogy miért hallgatott eddig. Se a katonai szolgálatot, se az erről való hallgatást nem tartom bűnnek. De azért az álszentségnek is van határa. Miért maradt el a bocsánatkérés?