Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas XIII.: Eleink dicsérete

2009.03.24. 07:00 kolbenheyer

Az élet különös helyzeteket teremt. Nemrég írtam egy sok vitát kiváltott posztot a honfoglalásról, pontosabban a koraközépkori népességek diszkontinuitásáról. Akkor még nem sejtettem, hogy a téma egészen más köntösben is fel fog bukkanni az életemben. Még nem ismertem a mondást: Jaratan nemeji amti bilegü sen (Amit szeretsz, azt hamarosan megismered). Gyerekeimnek kerestünk esti mesét, így bukkantunk Kiss Attila Altináj és Medveszív (Móra, Budapest, 2007) című regényeire. Gondolom az olvasó is volt gyerek, és szerette a történelmi kalandregényeket. Ha így van, akkor megérti, hogyan ejtették az egész családot rabul Csábán, a keszi törzsbeli csikóslegény kalandjai a 9. századi Levédiában. Mert Kiss Attila ősmagyar ifjúsági regényeket írt hihetetlen gazdagsággal, ötletes eleganciával és nagyon sok szeretettel. Hogyan lehet ezen a meredek terepen egyszerre elkerülni a nevetségessé váló pátoszt, az áltudományos ostobaságot, a nacionalista indoktrinációt, az ódivatú romantikát, a gyermeteg didaktikát, de legfőképpen az unalmat? Így.

Kiss Attila tapasztalt lovasember. Amit a sztyeppei népek életéről és kultúrájáról ír, azt nagyrészt maga is kipróbálta. Ő nem egy Karl May, aki az óceán túloldaláról, dolgozószobában találja ki az indiánokat. A jurta építése és szerkezete, a kumisz és a többi tejtermék elkészítése, egy nomád íj összeépítése, a solymászat technikái, a lovak versenyeztetése, a haj- és ruhaviselet, a kékfarkas-játék szabályai: ezek mind-mind olyan kérdések, melyeket a szerző pontosan ismer és ügyesen sző bele a történetbe. Ugyanakkor olyannyira tisztességesen jár el, hogy amikor a hangulatfestés miatt török nyelvű mondatokat illeszt a szövegbe, a szószedetben közli, hogy ezek használata anakronisztikus, de korabeli szöveget nem tudott rekonstruálni. Annak ellenére törekszik a hitelességre, hogy a regény története és szereplői teljesen fiktívek (Álmos megjelenik egy rövid jelenetben, bár kérdés, hogy ő történelmi személynek tekinthető-e), illetve hogy a regény mesés elemei hihetetlen könnyedséggel olvadnak egybe a „történeti” szállal.

Mert a két regény mese is egyben. Az Altináj-ban egy népmese kel életre Csábán kalandjában: ahogy a mesén belüli mesében Kencsét, a pásztorfiút segíti a kacsa, a róka és a hal, úgy történnek csodák Csábán útján, az állatok elterelik az ellenség figyelmét és időt nyernek a gyerekhősnek. A Medveszív még nagyobb ívű. Itt a főhős nem tudatosan éli át a mesét, csupán az olvasó döbben rá egy idő után, hogy a Fehérlófia parafrázisát olvassa, illetve egy ügyes csavarral a „történeti előképét”, egy olyan „valós” történetet, ami a mese alapjául szolgálhatott. A magyar népmesék megőrizhettek néhány morzsát az ősi nomádok hiedelemvilágából és mitológiájából. Ennek roppant kreatív újrahasznosítása a két könyv, melyekbe jó érzékkel magyar népdalokat is illesztett a szerző. További nagy erénye a műnek az a könnyedség, ahogy a világok között közlekedik. A táltosok ugyanis közlekednek az Égig Érő Fán, Csábán kétszer is bekukkant a túlvilágra, találkozik a griffmadárral az alsó világban, fő ellenfele pedig egy medveerejű rém. Akkor ez mégsem történelmi regény? Dehogynem: nem érzékelünk műfaji törést, a politikai és a szerelmi szál nem lesz hiteltelenebb, a könyv nem csúszik át fantasy-be. Pontosan azzal a természetességgel történnek dolgok, ahogy a népmesékben, de egyben azzal a finomsággal is, hogy a szigorúan agnosztikus olvasó betudhassa mindezt a szereplők álmainak vagy „korhű” hiedelmeinek.

Számomra a legzseniálisabb azonban a regényekben ábrázolt világ történeti hűsége, de legalábbis semlegessége. Kiss Attila teljesen tisztában van vele, hogy a sztyeppén hiába is keresnénk népeket. A dzsetimadzser (hétmagyar) is törzsszövetség, melynek nem csak egyes törzsei, de azok kisebb alkotóelemei is heterogének. Török, ugor és iráni nyelvű csoportok szerveződtek törzsekké, melyek ekkor éppen a madzser törzs vezetésével alkottak politikai egységet. De a törzs és a törzsszövetség a sztyeppén illékony alkotás, alakulhatott volna másképp, és sokszor át is alakult, míg a Kárpát-medencébe nem került. A regényben is hangsúlyozzák: a magyar nép csak Kárpát-medencében jött létre, amikor felbomlottak a törzsi kötelékek, és a jövevények összeolvadtak a helybéliekkel. (Hozzátenném, ahogy Kiss Attila is kifejti honlapján: ez a magyar nép még mindig nem azonos a maival, az további szétválások és összeolvadások eredménye, és csupán köztes állomása egy örök folyamatnak.) Csábán sértetten javít ki mindenkit, aki madzsernak nézi, ő bizony keszi. Keblében ugor medveszív dobog, de ő maga törökül beszél és valamennyi sztyeppei törzset, Attila összes népét rokonának tekinti, még a besenyőket is. „Ha nagy útra indulsz, sose nézz hátra” – mondja a bölcs Boila nagyapó. Kiss Attila megfogadta a tanácsot: amikor elmerült a múltban, tudta, hogy nem annyira felidéznie, mint megalkotnia kell, ezt viszont nem teheti meg a jelen elvárásai alapján.

Mindig is tetszett az a könnyedség, ahogy pl. az angolok bánnak mondáikkal: azért is természetes az ismeretük, mert nem vattába csomagolt, poros múzeumi tárgyak, hanem az eleven irodalom visszatérő témái. Kiss Attila ebben mutatott nagyon bölcs példát.
Ertni benegene bolaszi dzsok.
 

2 komment

Címkék: magyar történelem népmese őstörténet kolbenheyer olvas kiss attila

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr521004438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vörös BLORóka · http://fulke.blog.hu 2009.03.24. 20:09:12

jó példa, amerre egy pár évtized-évszázad múlva talán el tudunk indulni. hajrá történészek, írjatok meséket! :)

Bell & Sebastian 2009.03.24. 22:45:11

Végre itt egy szalonna szittya!

Egyforma sztárja a kurucoknak és kapcsolat-alexandrásoknak és általános iskolai nagyműveltségű tanítóinknak. (tanárt, pedagógust nem mondanék)

Mindez az ifjúsági szépirodalom kategóriájában, szakavatott szerkesztők által átszerkesztve, mivel az eredeti stilisztikailag egy kissé khm...

Bónuszként meg egy "tudományos" eredet elmélet, polkorrekt, szintetizáló "káoszban rendet vágok" székely-magyar gyökereimmel.

Harry Potter helyett, 8-12 éveseknek.
(legalább megpróbálta, de inkább Karl May és Gojko Mitic, redőnygurtni zablával)