Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

A Mennyei Birodalomban – VI.

2009.12.02. 18:00 Horváth Andor Márton

Cikksorozatunk végére ért. Reméljük, hogy olvasóinkat nem untatták az elmúlt napok posztjai, és át tudtunk adni valamit nagyszerű tanárunk, Varga E. Tamás szelleméből. Most az utolsó írás következik, hogy utána visszatérhessünk a megszokott kerékvágásba.

Mindig van bennem egy adag lelkiismeret-furdalás, ha a gimnáziumi éveimre gondolok. Hiába tanultam sokat, hiába értem el viszonylag jó eredményeket, mindig az az érzésem volt, hogy ennél sokkal többet is elérhetnék. Az ember soha nem tud annyit tanulni a tanáraitól, amennyit lehetne. A jó tanár várja, hogy a diákban érdeklődés mutatkozzon, és igyekszik az összes kérdésre mennél könnyebben és gyorsabban megfelelni, mennél több érdeklődést gerjeszteni. Egyszer aztán a zavarodott diákélet lehetetlenné teszi, hogy a tanítvány követni tudja a tanárát. Ilyenkor a jó tanár ismét várakozni kezd, megvárja, amíg a tanítvány újabb adag tudományt képes a fejébe tömni.

Hiszen én is eljártam a földrajz-szakkörre, ahol a tanár úr kínában készült diáit vagy éppen Rockenbauer Pált néztük, amint végiglépi a Kék-túrát, de otthon viszonylag keveset foglalkoztam földrajzzal. Azért néha igen, és később, amikor már évek óta nem tanultam földrajzot, még mindig rendszeresen olvastam az Aero Magazin űrkutatási rovatát vagy Hoimar von Ditfurth remek könyvét, A világegyetem gyermekei-t. Ha ezeket – amíg élt – megbeszéltem volna vele, még sokat tanulhattam volna tőle. Fogalmam sincs, mit mondott volna, amit most nem tudok; hiszen ami érdekel, annak utánaolvasok, tudom már a módját. És miért is mentem volna vissza a Bölcsészkarról csillagászatról beszélni a régi tanárommal? Mégis az az érzésem, hogy valami rettenetesen fontosat hagytam ki azzal, hogy nem a földrajz lett a hivatásom. Az, hogy ezt a gazdagságot sejtem valami ismeretlen mögött, a legfőbb tanítás, amit tőle kaptam. Ennek révén nem zárult be előttem a világ egy része, és ennek révén értek meg olyan dolgokat, amiken sok bölcsészhallgató érdektelenül átsiklik.

Nagyon sok pedagógiai elvet meg lehet fogalmazni. Az, ahogyan a tanár úr megmagyarázta a leckét, és mégis mindig hagyott helyet az érdeklődésnek, az nem elmagyarázható. A temetésén Kosztolányi: Halotti beszéd-ét szavalták. „Homlokán ott tündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy” – minden ember egyedi, ez igaz. De az ember személyisége a legritkább esetben ütközik ki pont a hivatásában. E. T. egész személyiségével tanított. Lényeges volt számára, hogy mindenki világosan értse, amit magyaráz; az például nem volt lényeges számára, hogy mindenkiről mindent tudjon. Egy volt osztálytársamat azzal szólította felelésre, hogy kevés a jegye – és akkor jött rá, hogy az illető akkor már egy éve nem járt az osztályba. De ha valakinek az arcán értetlenséget fedezett fel, rögtön elmagyarázta az anyagot más szempontból, más hasonlatokat, más szemléltető eszközöket alkalmazva. De hogyan tudott egyszerre negyven embert figyelni? Hogyan jött rá, mi módon magyarázza el személyre szabva az óra anyagát?

Persze ez mind csak csodálat, tisztelet, nagyra becsülés. A valóság az, hogy nem volnék képes felfogni, hogy E. T. meghalt. Mikor meghalt, már rég egyetemista voltam, és ha néhanapján a régi gimnáziumomba vetődöm, nem lepődöm meg azon, hogy éppen nincs bent. De kerülöm is a földrajz-szertárt. Nem akarom látni, hogy hiányzik. Pedig úgy van.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla:
Hol volt...,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva:
Nem volt...
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Szólj hozzá!

Címkék: gyász szeretet varga e tamás a mennyei birodalomban

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr631550606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.