December hetedikén nagyon fontos döntést hozott az Országos Választási Bizottság. Elutasította Szepessy Zsolt népszavazási kezdeményezését arról, hogy tartsanak-e országos népszavazást a szociális kártya bevezetéséről. Ezzel - egyelőre - útját állták a segélyezési rendszer és elv romba döntésének - az érvük természetesen nem ez, hanem az egyértelműség hiánya volt. (Érdekes, hogy azoknak, akik hosszú évek óta foglalkoznak az ellátó rendszerrel, és éles kritikával támadják azt, most védeniük kell egy még rosszabbal szemben.)
A kártyának eleve az a kiinduló képe, hogy a segélyezett a játékautomata és a kocsmapult között csámborog, ott tölti életét, ezért alkalmatlan arra, hogy saját háztartási költségvetését kezelje. Az igazság az, hogy kevés adat van arról, hogyan is használják fel a segélyezettek a pénzt. A KSH adatai alapján annyit biztosan lehet tudni, hogy a segélyezési rendszerben fogva tartottak több mint 60 százalékának nincs gyereke, tehát az az érv nem állja meg a helyét, hogy nem a gyerekükre költik a pénzt - hiszen többségüknek nincsen. Azt is lehet tudni - többek között Köllő János könyvéből -, hogy az amúgy rászorultak jelentős része semmilyen ellátást nem kap. Azt is lehet tudni, hogy a szociális segély teljes összege gyakorlatilag elhanyagolható a Magyar Köztársaság költségvetéséhez képest.
Ilyen körülmények között robbant be Szepessy azzal az ötletével, hogy a segélyezettektől meg kell vonni az alapvető szabadságjogokat (szociális kártyára kell osztani a segélyt). A kártya bevezetésével - a TASZ szerint - sérülnek alapvető alapjogok, például: a szabad mozgáshoz, az emberi méltósághoz, az egyenlő bánásmódhoz való jogok. Ezen kívül pragmatikus szempontok is szólnak a kártya ellen. Történetesen az, hogy ezzel egy kis faluban az árakat elszakíthatják a piaci egyensúlyi ártól, vagyis, ha elég kártyás van egy faluban, sokkal drágábban lehet adni a krumplit, mint a kártya előtt. (Most annyiért lehet adni a krumpli, hogy az maximum annyi lehet, mint a közeli Tescóban a krumpliár és az utazási költség együttesen. Ezután nincs ez a versenyhezet: csak megszabott helyen lehet levásárolni, a közeli nagy áruház egyáltalán nem biztos, hogy benne lesz, ha a helyi elit, történetesen a boltos kilobbizza.) Ezen kívül kialakulhat az áraknak egy másodlagos piaca is. Vagyis megtörténhet, hogy megveszi a szociális kártya terhére az árut, amit aztán elad féláron valakinek és abból veszi meg azokat a javakat, amelyek számára valóban szükségesek. Ily módon teljesen visszájára sülne el a rendszer. Aztán persze az sem lényegtelen, hogy a jegyrendszer nem ösztönöz megtakarításra, így szükségképpen pazarláshoz vezet - nem mintha lehetne megtakarítani 28 ezer és néhány száz forintból.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy a rendszer hivatalosan már működik, ezt nagy büszkén be is jelentette a polgármester, a gyakorlatban azonban nem. (Annyira nem, hogy a helyi boltos még egy darab kártyát sem látott.) Ez tehát nem több, mint jól hangzó kampányfogás. Erről tudósított a múlt héten az ÉS és a Népszabadság is. A polgármester az egész kártyát azzal indokolta, hogy a többségnek (kérdés, hogy ki is valójában a többség: a jobbikosok, a szemüvegesek, a szockók vagy kik?) joga van ellenőrizni, hogy mire folyik el a közpénz. Ezzel szemben a hírek szerint nem közbeszerzéssel választotta ki a rendszert szállító céget, ami az átláthatóságot és a közpénzek elköltésének ellenőrzését biztosan nem segíti. Elkötelezettségét, hogy a faluban ne italozzanak az emberek, kétségbe vonja, hogy a választások előtt kocsmát működtetett és ott ingyen itatta a népet - persze nem közpénzből.
Krémer Balázs remekül szedte össze a Népszabadságban néhány héttel ezelőtt, hogy mi is a baj a szociális kártyával. Például az, hogy nem engedi meg a segélyezettnek, hogy egyszer a nyári melegben vegyen magának egy sört - amint azt mindannyian tesszük. Nem teszi lehetővé, hogy a szülők (akik, mint tudjuk nincsenek többségben közöttük) egyszer azt vegyenek a gyereküknek, amit akarnak, csak úgy, mint egy középosztálybeli teszi azt. Ezen kívül kiderült már, hogy nem működik a központilag tervezett fogyasztás. Ugyanis nem lehet összeállítani olyan listát, ami tartalmazna minden szükséges tárgyat az élethez.
Érdekes és humánus szempontnak tűnhet elsőre, hogy megvédik a segélyezetteket az uzsorásoktól (itt most már explicit is megjelenik a cigányszál). Érthetetlen, hogy miért nem az uzsorásokat üldözik, miért azt, aki a szociális ellátórendszer elégtelensége miatt kénytelen a havi megélhetéséhez szükséges forrásokat az uzsorástól kiegészteni. Valójában természetesen nem erről van szó. A szegények elleni gyűlölet és türelmetlenség nyilvánul meg ebben a formában. Nincs másról szó, mint hogy meg akarják rendszabályozni az érdemtelen szegényeket - és itt megint csak belebeg szemünk elé az uzsorából élő, gyerekét iskolába nem járató, hasát süttető és alkoholista cigány képe. Nyilvánvalóan nem a havi néhány tízezer forintból (és esetlegesen néha megszerezhető csekély összegű feketmunkából) élő családokat kell büntetni, hanem az uzsorásokat.
És itt jutottunk vissza az Út a munkához programhoz. Abban ugyanis minimum háromfelé osztódik a társadalom. Vannak, akik dolgoznak, őket adott esetben ellátja a társadalombiztosítás - rajtuk kívül azokat is, akik valójában segélyezettek, de időben találtak valamilyen más ellátási formát (pl.: előnyugdíj). És ott vannak, akik már a társadalombiztosításból kiszorultak. Őket látja el a segélyezési rendszer. És itt osztotta érdemes és érdemtelen szegényekre a rászorulókat. Vannak ugyanis a már nem munkaképes korúak, ők továbbra is kapják a rendszeres szociális segély megalázóan alacsony és a minimális megélhetéshez sem elegendő összegét. Vannak akiknek (kényszer)dolgozniuk kell bármikor (így adott esetben elesnek a fekete munkából származó minimális jövedelemtől), amikor az önkormányzat behívja őket, és vannak, akik a két szép szemükre továbbra is megkapják a segélyt, annak ellenére, hogy ők is munkaképes korúak. Így jönnek létre az érdemes és érdemtelen szegények kategóriái. Vannak szegények, akik érdemesek arra, hogy ingyen támogassuk őket, vannak, akik nem. Akik nem érdemesek, azokat teljesen önkényes szempontok alapján választja ki a helyi önkormányzat. Ha az ügyintézővel konfliktusban van valamiért a család, vagy az nem tartja elég tisztának a házát, akkor már dolgoznia kell menni. Ez a kiszámíthatatlansága, önkényessége miatt biztosan nem felel meg a jogállami elvárásoknak. Természetesen fontos leírni, hogy nevével ellentétben az Út a munkához nem munkaerőpiaci program. Neve becsapós, ugyanis nem célja, hogy az állásnélkülieket visszavezesse az elsődleges munkaerőpiacra. A szociális szakmában olyan rémhírek terjednek, hogy a program bevezetése után egy kisváros szociális munkások fogadására kötelezett intézményeinek vezetőit összehívták és egyenként válogathatták ki a nekik szükséges embereket, az oda összeszedett munkára kötelezettek közül.
Egy haszna azonban az egész programnak már biztosan volt: "... Magyarország útjait lassan angol pázsit szegélyezi: Szatmárban, a Csereháton, a Miskolc-környéki falvakban a cigány emberek hetek óta füvet nyírnak, sövény igazítanak.
