(Elnézést a visszadátumozásért: ezt a cikket valójában - becsszó! - tegnap este megírtam, és persze úgy látszik, elfelejtettem élesíteni. Tehát ez lett volna ma reggel:)
Ma reggel minden apropó nélkül egy zeneművet ajánlok az olvasóinknak. Ez Gustav Mahler egyik főműve, melyet egyébként jórészt akkor komponált, amikor a budapesti Operaház zenei igazgatója volt. Ezt a posztot jelenleg Fischer Ádám tölti be, aki egyébként zseniálisan hoz létre csodálatos előadásokat az Operaház sokszor kriminálisan rossz zenekarával. Mahler vezényletéről is jókat hallani; ha Norman Lebrecht művének hinni lehet, hihetetlenül jó karmester volt, annak ellenére, hogy az egyébként művészeti ízlés dolgában is gusztustalan Adolf Hitler rajongással hallgatta. Mahler II. szimfóniája a Feltámadás címet viseli. Ez az alább beágyazott első tétel esetében az újra és újra feltámadó főtémában jelenik meg. A Londoni Filharmonikus Zenekart Klaus Tennstedt vezényli, az NDK-ból emigrált Mahler-mániás karmester. Ebben az előadásban is remekül hallható az a furcsa vezénylési mód, amellyel Tennstedt a zenekar minden tagját szólistának tekinti, és hagyja önállóan játszani, nem szorítja gépies követésre. A darabot nem könnyű meghallgatni, de érdemes. Sok előadását hallottam már, és mind közül ez a legszebb. (Lemezen a '90-es évek végén az EMI Double Forte sorozatában jelent meg, és így talán még megvásárolható, de valószínűleg csak egy-két éven belül lesz elérhető Gemini sorozatnév alatt, a teljes egészében Budapesten íródott I. szimfóniával együtt.)