„A háború túl bonyolult dolog ahhoz, hogy politikusokra bízzuk” - parafrazeálhatnánk Lloyd George mondását annak az ügynek a kapcsán, amely az elmúlt hónapban leginkább borzolta a washingtoni kormánykörök idegeit.
Stanley McCrystal tábornok, az afganisztáni egyesített NATO-amerikai csapatok főparancsnoka több hónapig utazgatott az amúgy finoman szólva nem biztonság- vagy katonapolitikára szakosodott Rolling Stone magazin egyik újságírójával, Michael Hastingssel, s beszélgetéseik során fesztelenül szidalmazta feletteseit. A lista impozáns: sorra került Richard Holbrooke veterán diplomata, jelenleg afganisztáni -pakisztáni ügyekkel foglalkozó különmegbízott („mindenbe beleszól”), Eikenberry kabuli nagykövet („dilettáns”), Joe Biden alelnök („az meg kicsoda egyáltalán?!”), Jim Jones nemzetbiztonsági főtanácsadó („egy bohóc”) s legvégül maga az elnök is („szemlátomást rosszul érzi magát katonák körében”). Hastings a magazin júliusi számában aztán hosszabb cikkben közölte le a tábornok által mondottakat. Obama sajnálkozott, McCrystal páros lábbal röpült. Utódja David Petraeus, a Bush-éra egyes számú csillaga, iraki hős, kipróbált, veterán róka. Szabad mosolyogni.
Ez a minimum abszurd történet azért felvet jó néhány önmagán túlmutató, kínos kérdést. Nem kell különösebben fejlett emlékezőtehetséggel rendelkezni, hogy felidézzük: a 2008-as kampány alatt az „afgán kérdés” az Obama-stáb kedvenc mantrája volt. Mert Afganisztán a legfontosabb az USA biztonsága szempontjából. A terrorellenes háború fő színtere. Ahol a nagy dolgok eldőlnek. Ahol AZ Ellenség rejtőzik. Ahol győzni kell. Ha az olvasó úgy gondolja, hogy választási ígéreteken lovagolni idejétmúlt, naiv dolog, ne is lépjen tovább. Itt és most ugyanis éppen ilyen ósdi kiindulási pontból kérdezzük: mégis mi ez a szerencsétlenkedés?
A nagy változások jegyében bő egy évvel ezelőtt az elnök menesztette afganisztáni főparancsnokát, David McKiernan tábornokot, s a helyére ültette Stanley McCrystalt, majd némileg megnövelte a Kabulban állomásozó csapatok számát. A Change ebben nagyjából ki is merült. A beharangozott átfogó, új stratégia helyett tovább folyt az iszapbirkózás a kormányzat prominensei között. A demokraták jobbszárnyát erősítő Hillary Clinton külügyminiszter kezdettől fogva az intenzív csapaterősítésekkel véghezvitt, határozott konszolidálás, majd a lassú, fokozatos kivonulás mellett kardoskodott (eme írás szerzője szerint a leginkább alátámasztható álláspont), ezzel azonban közelebb állt a mérsékelt republikánusokhoz, mint saját kollégáihoz. Joe Biden legszívesebben most rögtön otthagyna csapot-papot, Holbrooke a saját portékájával próbál házalni, amikor kitartóan ingázik az afgán-pakisztáni határon, és „közvetíteni” próbál. Csakhogy ami tizenöt éve jól ment neki a Balkánon, úgy tűnik kevéssé működik megszámlálhatatlan hadúr, lokális autoritás és az ezeket megzabolázni képtelen, harmatgyenge pakisztáni és afganisztáni kormányok világában.
Katonai morál, lojalitás ide vagy oda, nem csoda, ha ebben a kakofóniában Gen. McCrystal elveszítette a türelmét. Kinevezése után ugyan letett az asztalra valamiféle stratégiát, ami felettesei „álláspontját” hivatott tükrözni, ám ennek hatékonysága a nullához konvergált. (Lényege összefoglalható abban, hogy a szövetséges haderőknek az afgán lakosság szimpátiájának elnyerésére kell törekednie minden áron – ez úgymond a legjobb gyógyír a tálib előretörés megfékezésére. Ennek érdekében pl. radikálisan csökkentették a sok polgári áldozatot követelő légicsapások számát. Hogy a máktermesztők közérzetét vajon javította-e ez a gáláns gesztus, nem tudhatjuk, az azonban biztos, hogy a merényletek számát nemigen csökkentette, ráadásul a terheket szinte teljesen áthárította a szárazföldi csapatokra, ahol meredeken emelkedni kezdett az áldozatok száma.)
A haderő civil kontrollja nagyszerű dolog. Igencsak jó lenne viszont, ha a politikai vezetők némileg jobban átélnék azt a felelősséget, amit eme haladó intézmény rájuk ró. Úgy tűnik azonban, hogy ez a jelenlegi bagázsnak éppoly kevéssé megy, mint elődeiknek. A végeredmény szempontjából ugyanis szinte mindegy, hogy esztelen, doktriner csípőből tüzelés zajlik, vagy szétesett téblábolás. A lényeg, hogy mindez katonák és civilek ezreinek a bőrére megy, miközben a helyzet nem javul.
Márpedig az idő szorít. A NATO-szövetségesek fanyalogva fogadják az újabb és újabb csodarecepteket, s inkább szép csendben kivonulnának. És akkor még nem beszéltünk az amerikai közvéleményről, melynek lelkesedése a vállalkozás iránt meredeken csökken. Lehetőleg azonnal ki kéne vonulni, de közben azért mellesleg győzni is, s mindezt persze anélkül, hogy újabb keresztek jelennének meg Arlington fövenyén.
Vietnam szelleme újra kísért?