R2P: Responsibility to Protect, vagyis a védelmi felelősség kérdése. Egy rövidítés, egy kifejezés, ami néhány nemzetközi jogászon és elvetemült IR-szakértőn kívül valószínűleg senkinek nem mond semmit, pedig a nemzetközi politika és jog világának egyik legizgalmasabb, legösszetettebb és sürgetően világos szabályozásra váró problémaköre, dilemmája köthető hozzá. Az alábbiakban megpróbáljuk viszonylag követhetően és érdekesen összefoglalni, miről is van szó.
Ha az ember a nemzetközi politika világát tanulmányozza, gyakran belebotlik a szuverenitás kifejezésébe, s nem véletlenül. Ez a régi alapelv, vagyis az állam kizárólagos területi és személyi felségjoga, valamikor a XVII. században, Richelieu bíboros dicső korában kristályosodott ki, tehát gyakorlatilag egyidős a modern államokkal. Bármilyen formában történő megsértése rendszerint (fegyveres) konfliktusba torkollott a történelem során. A békekötések, szövetségi rendszerek kialakítása alkalmával azonban szívesen hivatkoztak a tiszteletben tartására, és vele összefüggésben az államok területi sérthetetlenségére is. Ezek a békenyilatkozatok, szerződések azonban hosszútávon általában fabatkát sem értek, hiszen nem voltak egyetemes, kollektív jellegűek, a háborúzás általános tilalma nem szerepelt bennük, s ráadásul meghatározott, rövid- vagy középtávú érdekek mentén kötötték őket.
A kérdés jogi megközelítésében a második világháború után történt radikális változás, amikor az ENSZ égisze alatt létrehozott kollektív biztonsági rendszer a történelem folyamán először az erőszak alkalmazásának, és az azzal való fenyegetésnek kategorikus tilalmán alapult. (És alapul a mai napig.) A jus ad bellum, vagyis a háborúzás joga egyszerűen nem létezik többé, a beavatkozás tilalma alapvető, nem felülírható, ún. kogens szabálya a modern nemzetközi jognak. Könnyű belátni a fenti szabályok jelentőségét, hiszen jogi szempontból először adtak lehetőséget arra, hogy a nemzetközi rendszerben valóban rend, és ne anarchia uralkodjon, s az államok területi sérthetetlensége, szuverenitása hatékony védelmet kapjon a külső fenyegetésekkel szemben.
Az éremnek azonban van egy másik oldala is, amely az 1990-es évektől kezdett egyre inkább kirajzolódni. Ebben az évtizedben a világ számos országában törtek ki olyan belpolitikai válságok, etnikai-vallási zavargások, amelyek pillanatokon belül romba döntötték az adott ország államgépezetét, majd súlyos polgárháborúkba, részben felülről irányított, részben „spontán” módon zajló tömeges leszámolásokba, népirtásokba torkolltak. A nemzetközi közösség pedig (azon belül is hangsúlyosan az ENSZ) bénultan, részben kétségtelenül saját fent részletezett szabályai „foglyaként” szemlélte az eseményeket.
A helyzetet az teszi speciálissá és bonyolulttá, hogy egy belpolitikai válságnak általában nincs azonnali kihatása a nemzetközi békére és biztonságra. A belügyekbe való bárminemű beavatkozás tilalma ellehetetleníti, hogy bármely nemzetközi szervezet vagy más államok kormányai hathatósan közbelépjenek az ügyek korai fázisában. Mire a dolog nemzetközi vonatkozásúvá válik (értsd: megérkeznek az első menekülthullámok, paramilitáris csoportok átszökdösnek szomszéd országokba stb.) addigra a humanitárius katasztrófa és vele együtt a politikai széthullás már megtörténik. A teljesség igénye nélkül említhetjük Ruanda, Srebrenica, Koszovó, Szudán, Sierra Leone példáját. A probléma természetesen régóta foglalkoztatja a szakértőket. 2001-ben például egy kanadai think-tank jelentetett meg nagyszabású tanulmányt a témában (State Sovereignty and Humanitarian Intervention), amely a következő konklúzióra jutott: az állami szuverenitás nem jelenthet hivatkozási pontot egyetlen állam politikai vezetése számára sem, hogy az alapvető emberi jogokkal ellentétes bánásmódban részesítse lakosságát. A tanulmány leszögezi, hogy amennyiben egy kormányzat nem tudja, vagy nem akarja polgárait megvédeni az ilyen cselekményektől, életbe lép a nemzetközi közösség védelmi felelőssége. Ez a védelmi felelősség az ENSZ tagállamait (elvileg) természetes módon köti egymás irányában, mégpedig az Alapokmány 1. cikkének 3. pontja alapján, amely kimondja, hogy az ENSZ egyik fő célja az emberi jogok tiszteletben tartásának előmozdítása. Az elv gyakorlati alkalmazásának, a humanitárius intervenciónak a feltételei (arányosság mértékének megállapítása, pártatlanság kérdése, alkalmazott eszközök stb.) azonban továbbra sem tisztázottak teljesen. Ám még ennél is problémásabb a humanitárius katasztrófa fogalmának pontos, egyértelmű meghatározása. Jól tudjuk, hogy az államok ingerküszöbét ezügyben ugyancsak magasra tehetik saját speciális érdekeik. (Lásd pl. Oroszország viszonyulását a koszovói válsághoz.)
Az embernek ugyancsak rossz érzése támad ettől, ugyanis – mint azt Kofi Annan egykori ENSZ-főtitkár épp a délszláv válságra utalva mondta – újra és újra szembe kell néznünk vele, hogy a gonosz igenis létezik. Azonban, mint az előbbiekből kiderült, egyrészt a jog meglehetősen szűk teret hagy a szabályok fejlesztésére, másrészt az erre hivatottak (összes ENSZ-tagállam, élén a BT öt állandó tagjával) aktivitása nagyjából olyan, mint az átlagdiák tanulási stratégiája: kampányszerű. Előbbi a vizsgája előtt fél nappal kapja össze magát, utóbbiak számára a legkitűnőbb ösztönző erő alighanem pár tucat új tömegsír feltűnése. Amikor azokat betemetik, ismét téli álomba merülnek.
