A sorozat bevezetőjét itt, első részét (őstörténet) itt, második részét (államalapítás) pedig itt olvashatod, a negyedik rész pénteken (03.11.) következik.

Ha a nemzet történelme azonos az ország történelmével, akkor a képlet egyszerű: hatalmas, erős ország egyenlő hatalmas, erős nemzettel. Egy ország hatalma, ereje ugyanis látszólag egyszerűen mérhető dolog a történelemben: mekkora a területe, népessége, milyen eredménnyel zajlottak háborúi, milyen viszonyban voltak vele szomszédai. Még egyszerűbben: ha egy ország nagy, és elfoglal másokat, akiket meg nem, azok „szövetségesei” lesznek, akkor az az ország hatalmas, ergo nemzete is az. A cím persze túlzás, hiszen nem csak én, de szinte mindenki tudja ma már, hogy Magyarország határait sosem mosta három tenger, Nagy Lajos uralma alatt nem egy magyar birodalom, hanem több önálló ország állt. Ezzel szemben ma már csak olyasmit állítunk, hogy a 14-15. század a magyar történelem virágkora volt. Az Anjouk helyreállították az ország egységét, megtöltötték a kincstárat, nagyhatalommá tették hazánkat, Mátyás pedig még Bécset is elfoglalta, amellett, hogy Európa egyik legfényesebb és legkulturáltabb udvarát üzemeltette. (Hihetetlen, de igaz: gyakorlatilag mindenki kihagyja ebből a sorból Zsigmondot, azt a magyar királyt, aki német-római császárként a konstanzi zsinaton elnökölt. Erről a császárokkal szembeni averzióról később még szeretnék írni.) Most akkor azt akarom mondani, hogy ez a virágkor is kamu?

Azt. Két szempontból is. Egyrészt erős a gyanúm, hogy erősen túlértékeljük a középkori királyok lehetőségeit. Abban nem kételkedem, hogy képesek voltak tartományurak ellen fellépni, és kincstárakat kiüríteni vagy megtölteni. Abban viszont már nagyon is, hogy képesek lettek volna országok virágzásáról gondoskodni. Azaz, ha virágzottak a városok és a kereskedelem a 14-15. században, az legkevésbé az ő érdemük volt. Nagyon gyanús mindenesetre, hogy egyszerre virágzott az egész térség: mindenhol csupa tehetség ült volna a trónon? Másrészt alapvető félreértés a középkori királyok politikáját nemzeti, vagy legalábbis állami politikának látni. A külpolitikai porondon akkoriban nem államok, hanem uralkodók, illetve uralkodói dinasztiák szerepeltek. Az államok a diplomáciai játszmáknak és háborúknak tárgyai, és nem alanyai voltak. Az uralkodók elfoglalták, örökölték, elcserélték őket, céljuk nem egy adott állam felemelése, hanem saját családjuk uralmának minél több államra való kiterjesztése volt. A királyi udvar építkezései és pompája ennek a játszmának az egyik eleme volt, a hatalom reprezentációja, ami siker esetén olcsóbb megoldás lehetett egy háborúnál. Anjou Károly vagy Hunyadi Mátyás dicsősége a sajátja, vagy családjuké. A tények magukért beszélnek. Károly Róbert kincstárát a nápolyi trón megszerzésére költötték, nem az országra. Mátyás osztrák és cseh tartományokat foglalt el, ahelyett, hogy a török ellen hadakozott volna.

De miért ne merülhetnénk el boldogan egy dicső, bár esetleg csak fiktív múlt aranyködében? Azért nem tartom jó ötletnek, mert nagyon félrevezet minket. Egyrészt logikailag: összekeverjük a nyers hatalmat egy nép jólétével. Mintha a méret és a hatalom lenne az egyetlen mérce. Ugye nem gondolja senki sem, hogy Luxemburg a világ egyik legnyomorúságosabb helye? Másrészt – és ez a fontosabb – érzelmileg: a vizionált nemzeti dicsőség valójában agresszív fensőbbség. Okos dolog arról álmodozni, hogy milyen jó dolog másokon uralkodni? Az egész mérhetetlenül abszurd, ha belegondolunk, hogy középkori királyok személyes céljai érdekében feláldozott emberéletek és anyagi javak felett örvendezünk, amihez ha van is bármi közünk, akkor éppen ezek az életek és javak. Mert ha már azonosulni akarunk valakivel, akkor miért nem az akkori népességgel, miért pont és kizárólag az uralkodójával? Ennyire nemzeti a dicsőségünk.

Kolbenheyer kommentpolitikája