A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas LXXIX.: A csendőr meg az idegen szörnyek

2011.07.09. 07:00 kolbenheyer

Henry Kissinger Diplomácia című könyve (Budapest, Panem-Grafo, 1996; az amerikai eredeti: Diplomacy, New York, Simon & Schuster, 1994) elsősorban nagyon hosszú. Ezt a legkevésbé sem dicséretnek szántam. A bő kilencszáz oldal rettenetesen túlírt, pedig maga a szöveg arról tanúskodik, hogy Kissinger jól fogalmaz: szellemesen, lényegretörően, pontosan jellemezve. Különösen igaz ez a könyv utolsó harmadára, melynek eseményeiben Kissinger aktívan közreműködött, de legalábbis a színfalak mögött tanácsokat osztott. Az elszánt olvasó tehát végső soron élvezheti is a könyvet, ami nyilvánvalóan amerikai szemszögből követi az eseményeket, de éppen az a lényege: jobban megérteni, mi mozgathatja a 20. század legnagyobb hatalmát. Kissinger ráadásul ezt kifejezetten célul is tűzi ki, igyekszik megmagyarázni az amerikai akciók és reakciók mozgatórugóit. Magával szemben is kritikus, tud távolságot tartani egykori, tévesnek bizonyult elképzeléseitől anélkül, hogy letagadná vagy kínosnak érezné azokat. A könyv a 20. századi diplomácia történetét mutatja be Amerika porondra lépésétől, pontosabban kiegészíti ezt egy a 17-18. századig visszanyúló, az európai tradíciót bemutató bevezető. A mérhetetlen anyagból én a következőkben az amerikai külpolitika alapelveit, a vietnami háborút és a rendszerváltás utáni fejleményeket emelném ki – ahogy Kissinger bemutatja őket.

Az Egyesült Államok a függetlenségi háború után egyedül találta magát egy üres kontinensen, ahol nem igazán volt külpolitika. Az európai országokkal való kapcsolatát az befolyásolta, hogy a rendi-feudális Óvilághoz képest az Újvilág felvilágosult köztársasága más minőséget képvisel. Ez a kiválasztottság-tudat végigkíséri az egész amerikai történelmet a mai napig (amit nyilván a katonai legyőzhetetlenség tapasztalata is erősít – Vietnam ellenére, de erről később). Az európai hagyomány a hasonló erejű szomszédok folyamatos konfliktusából táplálkozik, ahol a külpolitikát nem alapelvek, hanem az erőviszonyok és az érdekek racionális mérlegelése alakítja (ez az ún. Realpolitik). Az USA ódzkodása ettől elsősorban elvi alapú volt, bár Kissinger szerint a tapasztalat azt mutatja, hogy az erőegyensúly elve amúgy is csak valamilyen értékközösség esetén eredményez tartós békét. A Szent Szövetség idején ez megvolt és működött, míg a Bismarck utáni korszakban nem volt meg és nem is működött. Az USA távolmaradása a szövetségi rendszerektől két egymástól homlokegyenest különböző eredményre vezethetett. Egyrészt vissza-visszatért a II. világháborúig az izolacionizmus, az elzárkózás a világ ügyeitől: John Quincy Adams szavaival a tartózkodás az „idegen szörnyekkel” való hadakozástól. Másrészt viszont a kiválasztottság eredményezhette azt is, hogy az USA feladatául érezte az egész világ rendjének megőrzését: ezt a programot Wilsonnak köszönhetjük, de „a világ csendőre” kifejezést F. D. Roosevelt találta ki (bár ő még négy csendőrben gondolkodott a világháború alatt: az USA mellett a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Kína részvételével).

Ennek az utóbbi politikának a kudarca Vietnam. A II. világháború után az USA kötelezettséget vállalt (történelmében először!) Nyugat-Európa megvédésére, de nem tett ilyet a Távol-Keleten. Ennek ellenére ott keveredett először háborúba, Koreában, majd szenvedett is vereséget, Vietnamban. Ennek ellenére, írtam, jóllehet részben éppen emiatt, hiszen a Realpolitik-ot folytató Kína és Észak-Vietnam nem számított arra, hogy az USA erővel reagál. Dél-Vietnam (mert szűkítsük erre a témát) ugyanis nem tartozott semmilyen értelemben sem az amerikai érdekszférába, nem kötődött hozzá semmilyen amerikai érdek. A dominó-effektus inkább pótmagyarázat, sőt, ahogy Kína és a SZU konfliktusa is mutatja, egy újabb ázsiai kommunista állam nem növeli az egész blokk erejét és egységét, sőt inkább bomlasztja azt. Ugyanakkor az USA azt sem értette meg, hogy a gyarmatosítók elleni érzelmek rá is kivetülnek, hiába folytatott mindig antikolonialista politikát. Végül tévedett az amerikai külpolitika akkor, amikor azt feltételezte, hogy mindig létezik reális kompromisszum, amire a felek törekszenek. Észak-Vietnam számára ilyen nem volt, és a veszteségekre is érzéketlennek bizonyult. Az USA viszont nem volt hajlandó korlátlan háborút folytatni, jóllehet célja (a kommunizmus feltartóztatása) korlátlan volt. Ezért fogta vissza magát a háború kiterjesztésében, pedig az nem csak Délen, hanem Északon, sőt Laoszban és Kambodzsában is folyt.

Kissinger 1994-ben zárta le a könyvét. Szerinte Oroszországban nem biztos a demokrácia jövője, Európa (főleg Franciaország és Németország) függetlenedni fog az amerikai védelemtől, kulcskérdéssé válik újra Németország és Oroszország viszonya, Japán Kínától való félelmében kitart az USA mellett, az USA legfőbb rivális pedig Kína lesz, de az elvi konfliktusok ellenére lehetséges vele a megegyezés. Hát ez egyelőre bejött: Putyin autokráciája megszilárdult, Európa Irak kapcsán levált az USA-ról, Németország és Oroszország a kicsik feje fölött üzletel gázzal, Japán továbbra sem fegyverkezik, Kína pedig az USA legfőbb hitelezője és egyre fontosabb kereskedelmi partnere. Az USA számára az újdonságot az fogja jelenteni, hogy történelme során először lesz aktív részese egy multipoláris, az erőegyensúly elvén alapuló világrendnek. Itt meg kell tanulni a Realpolitik alkalmazását, anélkül, hogy feladnák az amerikai külpolitika alapelvét: az országok közti viszonyok ugyanazon az erkölcsön alapszanak, mint az emberek közöttiek. Tartós békét mindez azonban csak akkor eredményezhet, ha a főszereplőket összetartja valamilyen értékközösség, ami nemigen lehet más, mint a szabadságjogok tisztelete. Kemény dió.
 

3 komment

Címkék: politika diplomácia kissinger kolbenheyer olvas

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr352851730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

figyelmeztetés 2011.07.09. 09:49:00

Kissinger nem a tényleges amerikai külpolitikáról ír, hanem arról, hogy a tényleges amerikai külpolitikát milyen csomagolással adta el az amerikai elit a világnak, a hazai közvéleménynek, és nem utolsósorban önmagának. Ezt kell szem előtt tartani, és akkor nagyon hasznos olvasmány.

Példa: Vietnámban az amerikaiakat katonailag megverték. Csak tömegpusztító fegyverekkel tudtak volna győzni, ez pedig akkora hátszelet adott volna a háborúellenes balos mozgalmaknak, ami a belső stabilitást és az elit pozícióit veszélyeztette volna. Nem az erkölcsi magaslatok miatt nem dobták be az atomot, hanem mert a vietnámi vereség miatti presztízsveszteség még mindig kevésbé volt veszélyes, mint ami akkoriban az egyetemeken zajlott.

figyelmeztetés 2011.07.09. 09:50:04

még mindig kevésbé volt veszélyes - mármint az amerikai elitre nézve

nomad · http://szkaresz.blog.hu/ 2011.07.14. 21:37:30

Igen a demokrácia csendőrei otthon is résen voltak, gyorsan lelőtték Kennedyt és demokratikus úton rendet tettek az egyetemeken - www.youtube.com/watch?v=NMsOzELXraQ&feature=related