Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas XCVI.: Pálca, talár, pergamen

2012.03.03. 07:00 kolbenheyer

Nem nevezném könyvismertetőnek, hiszen mindenki ismeri, legyen akkor inkább szerelmi vallomás: az egyik kedvenc, többször újraolvasott könyvsorozatom a Harry Potter (J. K. Rowling; London, Bloomsbury, 1997-2007). Személyes tapasztalatom, hogy a sorozat szélsőséges érzelmeket kelt, általában szeretik, mások pedig kifejezetten utálják. Utóbbiba sokszor a könyveken kívüli tényezők játszanak szerepet, a filmek és a merchandising egyéb kellékei, de ezek miatt vessék meg (ha jól esik nekik) a szerzőt vagy az egyéb haszonélvezőket, de mi maradjunk magánál a műnél. Vitathatatlan a sikere, és ennek a mi kultúrasirató korunkban csak örülni szabadna, az ellenkezőjét sajnos tényleg csak az irigységnek tudom betudni. Van, aki gyerekirodalomként idegenkedik tőle, de a műfaji ellenszenveket csak hóbortnak tudom felfogni, egyikünk a családregényeket nem csípi, másikunk a sci-fit, de ezek nem esztétikai érvek. Ha egyszerűséget (mondjuk ki: primitívséget) sejtetünk a gyerekirodalom bélyeg mögé, akkor azt mondanám, igen, a stílus olvashatóvá, sőt befogadhatóvá teszi a legfiatalabbak számára is, de nekem is tudott mindig újat adni. Hogy mit? Akkor kifejteném.

Többedszeri újraolvasáskor a kedvenc részeim a gyerekek-kamaszok viselkedéséről szóló, általában mulatságos, ugyanakkor szívszorító fejezetek. Az abszolút személyes kedvenc a 4. kötet báljára való készülődés. Nem tudom, milyen lehet azt valós kortársként, azaz tizennégy-évesen olvasni, de nekem meglepő képek jöttek vissza a múltból, az akkori bénázások érzése, meg a reményé, és hogy milyen hihetetlenül fontos volt, hogy hazakísérhetem-e pont őt. Biztos lehet sorolni azokat a könyveket, amik magasabb esztétikai színvonalon mutatják be a kamaszlélek mélységeit, ám én azt látom, hogy ezek az egyszerű sorok nagyon is őszintén szólnak átélt problémákról. De hogy elszakadjunk a báltól, végig nagyon tetszik az emberi kapcsolatok bemutatása, főleg persze a leginkább kidolgozott főszereplőké. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis nem sablonosak, és igenis fejlődnek a regényfolyam során. Rowling nem felejti el írás közben, hogy a barátok bizony gyakran egymásra haragszanak, hiszen az a legegyszerűbb, meg hogy mindig van féltékenység, sértődés, félreértés. És persze van kibékülés, meg bizalom, meg katarzis.

Imádom a Harry Potter-ben az iskolát (ezért szoktam kicsit unni a nyári szünetes kezdeteket, meg végig fájdalmasan hiányzott a hetedik kötetben, még jó, hogy a finálé azért ott van). Sőt, kevés is van belőle, szerettem volna több tanórát. De a lényeg, hogy olyan iskolaregényt olvashattam, ahol a gyerekek ugyan nem szeretnek tanulni, vannak ellenszenves tanárok, mégis tökéletesen egyértelmű, hogy az iskola a világ legcsodálatosabb helye, életünk meghatározó helyszíne. Úgy egyértelmű ez, hogy nincs benne semmi valószerűtlen: egy tanárt lehet tisztelni a tudása és igazságossága miatt, de egyben félni a szigorától, sőt egyszerűen tartózkodni tőle, hiszen mégiscsak felnőtt, egy másik világ részese. Az iskola maradisága részben persze a varázslóvilág időtlenségéből fakad, penna van, meg pergamen, de másrészt mégis csak tudatosnak tűnik: a gyerekközpontúság hozzáállás és jellem kérdése, nem módszertané. Nem akarok külön kitérni a világ nagyon alapos kidolgozottságára, de ez az iskola esetén a legnyilvánvalóbb: a tantárgyak, az eszközök, a kollégium, a vizsgák, a sport mind nagyon sokszínű, izgalmas, és cseppet sem erőltetett, sőt az iskola köré szerveződnek a varázsvilág szabályai is („Roxfortban nem lehet hopponálni vagy dehopponálni”), meg a mágikus lények zöme is.

Muszáj végül írnom a Harry Potter üzeneteiről. Igen, szerintem nagyon régimódian van üzenete ezeknek a regényeknek. Ezt nem egyszerűen megbocsátom, mivel gyerekregényként is működnek, hanem egyenesen hálás is vagyok érte, hiszen gyerekeim nem csak élvezetes, de jóra nevelő könyvet olvasnak. És én is azt olvasok: nagyon szeretek belefeledkezni a jó és a rossz küzdelmébe. A sárvérű/aranyvérű- téma talán túlontúl egyértelmű is, de örökzöld, és a gyerekeknek életkoruknál fogva új. De van benne – szerintem – AIDS-metafora (a vérfarkas-kérdés), média-kritika (Rita Vitrol), a politika etikai megközelítése (a Minisztérium viselkedése az 5-6. kötetben). Legfőképp pedig a lélek torzulásának megértő leírása: miért válik Voldemort azzá, aki, miért nem lesz hasonló hozzá Harry, és persze a könyv leggrandiózusabb karakterének, Pitonnak érzelmi viharai. A Jó győz, de nagy árat fizet érte. Halkan mondom, de a King’s Cross jelenete az áldozathozatal és a feltámadás parafrázisa. A mi kultúránkban nehéz egy ilyen mesét máshogy lezárni, de az örökké visszatérő történetet jó ennyire érdekes köntösben újraolvasni.
 

Szólj hozzá!

Címkék: harry potter kolbenheyer olvas

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr813522608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.