Amikor legutóbb Nádady Ádám nyelvészeti cikkgyűjteményét ismertettem, azt írtam, nehéz megragadni, mert nincs gondolati íve. Aztán mégis megpróbáltam ilyet találni benne. Másodjára már rutinosan álltam neki, ismertetőmben is ugyanazt a szerkezetet fogom követni. Nézzük meg, mit mond Nádasdy Ízlések és szabályok (Budapest, Magvető, 2003) című könyvében a szókincs változásáról, a nyelvművelésről, valamint a nyelv és a társadalom összefüggéséről. De mielőtt belevágnánk, muszáj még leragadnom egy kicsit a kornál, a könyv írásának koránál. Megdöbbentő, hogy abszolút kézzel fogható nyelvi változások zajlottak az elmúlt szűk évtizedben is. Nádasdy még rácsodálkozik a ’lebeszél’ igére, mármint a ’telefonon az előfizetési összegét’ értelemben, és szépen elmagyarázza, milyen igekötős szerkezetekkel mutat rokonságot. Vagy kijelenti az ’-ista’ képző elemzésekor, hogy olyan szó, hogy prózista nincs. (Oké, a word szerint sincs. Pedig.) De nem csak nyelvi változásról számolhatnék be, ha aktuálpolitikai posztot írnék, hanem a nyelvvédelem és a jobboldal változatlan összefonódásáról, amit akkor az ’idegen’ feliratok elleni küzdelem, ma pedig az Alaptörvény fémjelez. De vissza a nyelvhez.

Bár Nádasdy újra és újra (ismétlés a tudás anyja) leszögezi, hogy a valódi nyelvi változás a nyelvtani rendszer változása, foglalkozik a szókincs folyamatos átalakulásával is. Jóllehet ennek semmi tudományos jelentősége nincs, hiszen a szavak hangalakja önkényes. Éppen ezért eleve mulatságos az idegen szavak elleni küzdelem. De ha feltesszük, hogy mégiscsak meg tudjuk különböztetni az idegen szavakat a sajátjainktól, akkor sem világos, mi baj lenne az előbbiekkel. A szavak hangalakjának kicserélődése nem változtatja meg érdemben a nyelvet, az idegen szavak átvétele pedig nem nyelvtani rendszerbeli változás. A szoftver szó éppúgy nem hoz magával angolos szerkezeteket, mint ahogy a latin program sem tett ilyet korábban. Sőt, az idegen szavak átvétele akár gazdagíthatja is a nyelvet, ha már mindenáron érzelmi megközelítést választunk. A különböző stílusérték gyakran különböző eredetű szavakhoz kapcsolódik. És az átvétel lehet ízig-vérig magyar: azaz olyan, ahogy sehol máshol nem használják. Pl. a ’farmer’ nyilván idegen szó, de az egyik legmagyarabb, hiszen sehol máshol nem jelent nadrágot, ahogy az ’akció’ sem jelent semmilyen más nyelven árleszállítást. Vigyázzunk idegen szavainkra!

Nádasdy konzervatív nyelvhasználónak látja magát (ezért vigyázna saját idegen szavainkra is), kedveli a konformizmust, és semmiképp nem szeretne a „szabadszájúság viharmadara” lenni. Mégis viharmadárként csap le minden adandó alkalommal (vagy ez most nonkonformista képzavar volt?) a nyelvművelést tudományként beállítókra. A nyelvhasználat változatai (nyelvjárások, csoportnyelvek, szaknyelvek, argó, társadalmi rétegek nyelvváltozatai) tudományos szempontból egyenértékűek és kutatandók, a társadalmi szabályok viszont valamelyiket kijelölik irodalmi nyelvként. Ezt tanítjuk az iskolában, ezt várjuk el hivatalos kommunikációban. Ezzel lehet érvényesülni. Ezért, és csakis ezért, nem pedig tudományos okból (értsd: nem azért, mert a többi ’hibás’) kell elsajátítani. Ha ezt tisztáztuk, elereszthetjük magunkat, és bátran kimondhatjuk, mit utálunk. Megteszi Nádasdy is, természetesen ironikusan és önironikusan. Nádasdy úriember, ezért a regionális változatokat, vagy az iskolázatlan beszélők beszédmódját sosem utálja, legfeljebb nem használja. Még a ’nem-e’ kérdőszerkezetet sem, ami felháborító (monnyon le!). Viszont utálja a félművelt idegen szó-használatot és a modoros sallangokat. Utáljunk együtt!

Végül tegyük fel újra a kérdést: összefügg-e a nyelv a társadalommal? Persze ez attól függ, mit értünk a kérdésen. Az idegen szavak például megmutatják, milyen nyelvek társadalmai voltak hatással a vizsgált nyelv társadalmára. És természetesen az is társadalmi kérdés, sőt az igazán társadalmi kérdés, hogy milyen nyelvváltozatot, sőt, milyen nyelvet használnak a beszélők. Nádasdy elmond egy tanmesét: a jiddis nyelv történetét. A héber már az ókorban kizárólag szakrális nyelvvé vált, a zsidók a környezetük többségi nyelvét beszélték. Amikor azonban a közép- és koraújkorban Kelet-Európába költöztek, magukkal vitték az addig megtanult németet, és ebből alakult ki a jiddis. Ami aztán a 19. és 20. században támadások kereszttüzébe került. Az asszimilálódó zsidók a nemzeti nyelveket részesítették előnyben (az ’igazi’ németet, a lengyelt vagy éppen a magyart), a cionisták a hébert akarták feltámasztani (ami azóta meg is történt, lám ilyen is van), egyedül a haszidok ragaszkodtak a jiddishez. Mígnem a holokauszt eldöntötte a kérdést: egy nyelv akkor hal ki, ha nincsenek beszélői. A jiddis tökéletes nyelv (volt), épp úgy, mint valamennyi nyelv. De csak kevesen siratják, hiszen a nyelvet elhagyók számára társadalmi felemelkedést jelentett a nyelvváltás. Bizony az ember mindennél többet ér, még a nyelvénél is.

Kolbenheyer kommentpolitikája