Szívesen mondanám, hogy Seth Grahame-Smith a nyomtatott ponyva Tarantinója, ha nem ódzkodnék kifejezetten Tarantinótól. Bár ha jobban belegondolok, Grahame-Smith-t sem szeretem. Hogy mi a magával ragadó a ponyva műfaji kliséinek jobbára vérben és egyéb testnedvekben tocsogó újrahasznosításában, azt Tarantino filmjeiben sosem értettem (de róla most már többet ne essék szó), és bár Grahame-Smith Unholy Night (Szentségtelen éj; New York, Hachette, 2012) című bestsellerében sem értem, de a magával ragadás bizonyos pontig megtörtént. Ha megbocsát a nyájas olvasó, akkor egy kis személyes történettel untatnám még az elején: amikor a könyvről először hallottam, azért akartam elolvasni, mert úgy éreztem, saját ötletemet írta meg valaki. Régen felmerült bennem, hogy a három királyok története megérne egy grandiózus feldolgozást. Ha részt vennének Jézus Egyiptomba menekítésében, akkor valódi akció kerekedne belőle, a három különböző hátterű karakter belehelyezése a csoda teljesen valószerűtlen történetébe pedig még pszichológiai mélységet is kölcsönözhetne a műnek. Hát Grahame-Smith nem ezt írta meg, nem mintha ezzel azt akarnám állítani, hogy én jobban tettem volna. Az ő narratívájában három köztörvényes bűnöző akad bele a szent családba, a menekülés pedig igazi darabolós horror (de szívre a kezet: a betlehemi gyerekgyilkosságot lehet finoman elmesélni?). Realizmus, misztika, szürrealizmus.

Grahame-Smith egyrészt nagyon realista, másrészt teljesen fittyet hány a valóságra. A karakterek realizmusa egyfajta modernség: igazán csak azok élnek, akik ízig-vérig a modernitás szkepszisét és egoizmusát képviselik, ilyen a pozitív (?) főszereplő Boldizsár, az ambiciózusan esendő Pilátus, és a nárcisztikus főgonosz Heródes. Mivel a műfaj sok szempontból horror, realista az emberi test, illetve annak bomlása a különböző módszerek következtében. De végtelenül irreális maga a világ. Most nem a csoda jelenlétére gondolok, arról később írnék. Hanem, hogy Grahame-Smith meg sem próbálja újrateremteni az ókori világot: az egy B-kategóriás szandálos film kulisszájának látszik. Mondhatnánk, hogy nem ez a lényeg, de akkor sem hinném el: egyszerűen nem pepecselt kutatással, építkezéssel, valódi ponyvaíróként egyszerűen döntötte magából a szót. El lehet teljesen tekinteni a valóságtól, nekem semmi bajom pl. a 300 típusú filmekkel, de akkor a fiktív világteremtésnek kell lenyűgözőnek lenni, de ilyesmiről itt sajnos nincsen szó.

Kezdettől fogva aggódtam, összeér-e a születéstörténet kötelező csodája a hiperrealista akció-horrorral. Már nem aggódom: nem. Pedig ebben nagy potenciál rejlett volna. Természetesen írhatott volna teljesen demisztifikált történetet belőle, bár attól tartok, az nem lett volna izgalmas: egy tévedésből csodásnak tartott kisbaba hurcolászása nem kötne le. Ha viszont a kisded tényleg az Isten fia, akkor „természetesek” a csodás elemek, csak éppen valamihez kapcsolni kell(ene) őket. És szerintem nem elég kapcsolat az, hogy sáskajárásról mindenki hallott, sőt van benne valami közel-keleti, bibliai. Az nagyon jó, amikor Boldizsár egy pillanatra Sámsonná válik, de akkor miért nem ez az ív: az ószövetségi csodák reinkarnációja. Másrészt, ha egy könyvben van csoda, az nem jelenti azt, hogy bármilyen lehet. Augustus fekete mágusa nem eleve elvetendő figura, de valahogy el kellett volna helyezni Jahve dimenziójában is. Az egyetlen, amivel remekül bánik a szerző, az Boldizsár és a csoda viszonya. A hitetlen gyilkos küzdelme lelkiismeretével és világképével abszolút ponyván felüli szint.

Akkor mi magával ragadó mégis? Könnyen lehet, hogy személyes érintettség nélkül semmi. De talán az ötlet őrültsége. Ami miatt az egészben van végig egy izgalom, a blaszfémia határán egyensúlyozásé. Ezt olyan értelemben sosem lépi át, hogy az újszülött Jézust nem lehet nem szeretni, de az Atyaúristen beavatkozásai rendesen felturbózzák a mészárszéket, ami azért enyhén szólva is aggályos, ha éppen az áldozati Bárányt küldi a világra. Mi végre történik mindez? Igaz ez az összes ötletsziporkára. Nem tudok nem spoilerezni: zseniális Pilátus szerepeltetése, ezzel megelőlegezése nem csak a későbbi nagy találkozásnak, de az azt megelőző zsákutcás karriernek. Gyönyörű keret, ahogy a két lator maga Gáspár és Menyhért (mert bizony nem mindenki állhatatos). És persze van egy nagyon is jól előkészített epilógus: a lángoló Róma. De újra kérdem: mi végre mindez? Milyen isteni terv rejlik a vérzivatar mögött? És ha semmilyen, akkor honnan hova fejlődött Boldizsár? Jut eszembe: miért nem ő a szerecsen?

Kolbenheyer kommentpolitikája