Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CXLIII.: Vak vezet világtalant

2013.12.21. 07:00 kolbenheyer

ofarrell.jpgA nyugati, boldogabb népeket úgy általában szokás irigyelni, mai témánk szempontjából konkrétan meg hol azért, mert joggal lehetnek büszkék történelmükre mint sikersorozatra, hol viszont azért, mert képesek egyszerűen kinevetni a történelmet, és nem méltóságteljes vigyázzba merevednek, ha szóba kerül. Az igazság, mint oly sok hasonló közhelyes-anekdotikus vita esetén, ennél bonyolultabb, hogy egy újabb közhellyel éljek. John O’Farrell humoros áttekintése az angol (pardon: brit) történelemről, An Utterly Impartial History of Britain (London, Doubleday, 2007) valóban humoros, ami már önmagában nagy teljesítmény, hiszen ötszázötven oldalon át kell fenntartani az érdeklődét és a szellemességet az egymás után sorjázó nyavalyás tények zuhogásában. A humor persze gyakran csak annyi, hogy egy felsorolás végére odabiggyeszt valami nyilvánvalóan anakronisztikust, vagy egy eseményt a későbbi irodalmi-filmes feldolgozás puszta alapanyagaként állít be. Sokszor párbeszédesíti a történteket, ami nem csak a terjedelmet növeli jótékonyan, de tényleg vicces is lehet: „Elvesztettünk egy csatát! De elvesztettük a háborút is? – Öööm. Igen.” De nyilvánvalóan a legjobb, amikor a jelennel von párhuzamot: „Csak az olajért vonultok be! ¬– Nyilvánvalóan. Ellenérv?” Vagy csak szimpla leírásszerűen: „És soha többé nem fordult elő, hogy valaki kórházból olyan betegséggel távozzon, ami nem volt neki, amikor bevonult.” És humoron kívül van más is? Van, és éppen az a bonyolultabb.

Miben is áll a rettenetes elfogulatlanság? Leginkább abban, hogy a történelem valamennyi szereplője idióta. Ezt majd még finomítom, de a könyv elején szó szerint igaz: az egy szál gatyában harcba bocsátkozó kelta harcosokon ugyanúgy röhögünk, mint Caesaron. És O’Farrell szerint ez nem csak marketingfogás, hanem tanító célzatú gúny: a történelem iránt tanúsított értelmetlen tiszteletünket röhöghetjük ki leginkább. Felszabadító érzés kimondani, hogy VIII. Henrik azért volt „életnagyságúnál nagyobb karakter”, mert egy dagadt disznó volt. A személyes megtisztuláson túl pedig a kollektív tudatunkat is megtisztíthatjuk néhány ballaszttól. Miért is drukkolunk a 19. századig a történelemben különféle királyoknak, akik nyilvánvalóan idióták voltak, és motivációjuk mindenfajta nemességet nélkülözött, népükre csak mint adóztatható tömegre tekintettek? Egyáltalán miért tartjuk fenn a származás nyilvánvalóan hamis fikcióját, miért örülünk a kelták rómaiakon aratott győzelmeinek? Ezeket a kérdéseket O’Farrell nem bízza ránk, felteszi helyettünk, és meg is válaszolja: vagy azért, mert idióták vagyunk mi magunk is, vagy nem is drukkolunk és nem is tartjuk fenn.

A könyv alcíme tovább cizellálja az elfogulatlanságot: Or 2000 Years of Upper Class Idiots in Charge. Nem egyszerűen nemzetietlen történelmet kapunk, de kifejezetten balosat is. És akkor itt finomítanám az előző bekezdés állítását: a mindenki idiótát úgy kell érteni, hogy a mindenkori vezetőség tényleg, teljesen és megbocsáthatatlanul volt idióta. Ők ugyebár a felső osztály, akik akár fel is ismerhették volna kiváltságos helyzetük erkölcstelensége miatti tarthatatlanságát. Velük szemben a derék nép is idióta ugyan, leginkább mert hagyja, hogy kizsákmányolják, de éppen ezért idiotizmusát a kényszerítő körülmények enyhítik. Ahogy haladunk előre a korban, úgy lesz egyre nyilvánvalóbbá, hogy a munkásmozgalmon már nem teli szájjal röhögünk, hanem inkább szívünk melegedése közben somolygunk. Mert Angliában a választójogi küzdelem nem forradalmak révén ért el eredményt, hanem egyszerűen kivárták, amikor meg különösen nagy volt a feszkó, írtak egy szép petíciót. Ilyen az angol tempó, fel is tesszük a teavizet, nevetünk magunkon, de tudjuk, hogy ez a gyengénk egyben erősségünk is.

És akkor el is jutottunk egy felismerésig. Mégpedig, hogy a nagyon új szemlélet elképesztően hagyományos. Jól kiröhögtük a nacionalistákat? Aha, mégpedig úgy, hogy szépen felmondtuk a brit történelmi kánont. A könyv egy pillanatra sem esik ki abból a narratívából, ami minden iskolázott embernek ismerős, az angol történelem egymást követő tényeinek láncolatából. Biztos megmarad néhány humoros részlet, hogy ez meg az mekkora hülye volt, de a könyv nem kérdőjelezi meg a legnyilvánvalóbb nacionalista toposzokat. Aztán nagyon hagyományos abban is, ahogy látványosan konstruált történelemképet kapunk, ahol mindig vannak elnyomottak meg elnyomók, és ugye előbbiek a jók, és aztán szép lassan győznek is, hú, hol is olvastam már ezt, ja igen, Marx. Ami nem baj, ha reflektált. De nem az. És még csak nem is következetes, mert a végén már tényleg elérzékenyülünk a jóléti állam kiépítése és a világháborús heroikus győzelem utolérhetetlenül szocialista és nacionalista kombóján. Angolnak lenni mégis csodás, egy fokkal még csodásabb pedig munkáspárti angolnak lenni. Függöny le. Ja, miért pont 1945-ben? Nagyon felvilágosultak vagyunk, és nem szeretjük a gyarmatosítást, ezért alig írunk róla, a megszűnéséről meg végképp nem. Az nem is angol történelem, majd megírják az indiaiak. Milyen vicces.

Kolbenheyer kommentpolitikája

Szólj hozzá!

Címkék: anglia humor történelem kolbenheyer olvas ofarrell

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr185613750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.