Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CLVIII.: A tőke újratöltve

2014.09.13. 07:00 kolbenheyer

piketty.jpgRettenetesen nehezen rágtam végig magam Thomas Piketty Le capital au 21e siecle (A tőke a 21. században; Paris, Editions du Seuil, 2013; én az angol fordítást olvastam: Capital in the Twenty-First Century, Cambridge, Belknap, 2014) című könyvén, és ilyenkor lesújtó kritikát szoktam írni. Most annak ellenére nem így teszek, hogy a szerző ellenszenvesen pökhendi, könyve pedig feleslegesen unalmas és hosszú (a szerkesztőt és a kiadót gályarabságra kellene ítélni), miközben valóban korszakalkotó. Nemhiába lett bestseller (?!), és nemhiába dagad körülötte a botrány: stimmel-e minden adat benne, és verte-e a szerző a feleségét. Utóbbi talán nem kötődik szorosan a tárgyhoz, előbbi viszont élet-halál kérdése. Mert a könyv lelke a statisztika. Mondhatnánk lekicsinylően, hogy Piketty nem tett mást, mint olyan mennyiségű adatot dolgozott fel, amire élő ember nemigen képes (botrány No. 3.: tényleg a saját munkája mindez?). Feltárta, hogy Franciaországban és Angliában, majd egy második körben az USA-ban, végül a többi fejlett országban a 19. század eleje óta mekkora volt a felhalmozott tőke mennyisége, kik birtokolták azt, hogyan oszlott meg a társadalom jövedelme, milyen arányban származott ez tőkéből és munkából, és milyen módon oszlanak meg a munkajövedelmek. Pikettyben fel sem merül, hogy az egyenlőtlenség ne lenne rossz. Ha pedig igaza van, akkor nagyon nagy baj van.

A tőke ugyanis visszatért. A 19. századi Európára az volt jellemző, hogy a nemzeti jövedelemhez képest nagy mennyiségű tőke halmozódott fel, ráadásul azt nagyon kevesek birtokolták. Akkoriban az USA folyamatosan frissülő bevándorló-társadalma még sokkal egalitáriusabb volt. Mivel a tőke hozama (3-4%) egy évszázadon át meghaladta a gazdasági növekedés ütemét (1-2%), ezért a tőke sokkal gyorsabban akkumulálódott, mint ahogy a munkajövedelmek nőhettek volna. Akinek sok pénze volt, annak egyre több lett, bármit csinált, munkából meggazdagodni pedig nem lehetett. Piketty a könyve unalmát oldandó és műveltségét csillogtatandó bőven idéz a korszak regényirodalmából, ahol mindenki tudta, hogy a kényelmes élet csak keveseknek adatik meg, és nekik is csak az örökségük kamataiból. Ezt a világot söpörte el a két világháború és a világválság sokkja: infláció, kisajátítás, progresszív adók. A tőke aránya visszaesett, de az 1970-es évektől újra nő, és mára elérte az első világháborút megelőző csúcsot. Az egyetlen lényeges különbség, hogy ma (már vagy még) létezik tulajdonos középosztály is.

A viszonylagos vagyoni egyenlőség (finomítsunk: a nagy vagyonok csökkenése és a középosztály vagyonosodása, mert a szegények mindig vagyontalanok voltak és maradnak) tehát a 20. század átmenete csupán. Ehhez kapcsolódik egy másik illúzió is. A munkajövedelmek megoszlása korántsem hullámzott olyan mértékben, mint a tőkemennyiség. De amiatt, hogy a tőke aránya, így az általa generált jövedelem is csökkent, illetve mivel a gazdasági növekedés évtizedekre 5% fölé kúszott, és ezzel a munkajövedelmek gyorsabban nőhettek, úgy tűnt, hogy a tőkések korát felváltotta a menedzserek kora. Az gazdag, aki tanult és jó állása, tehát magas fizetése van. Ez az illúzió hamis. Mára a fejlett világ gazdasági növekedése lelassult, a munkajövedelmek nem nőnek olyan gyorsan. A tőke újra felhalmozódott, kamatai a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát teszik ki. A 20. század menedzserei a 21. század tőkéseivé váltak. És van egy aggasztó kísérőjelenség is: a felső 1% fizetése tovább nő, teljesen elszakadva a többiekétől és a gazdaság egészétől. Mivel a növekedés üteme egybeesik a konjunktúra-ciklusokkal, az ok nem annyira gazdasági, mint inkább a tárgyalási erőviszonyokban keresendő.

Mi akkor a teendő? Piketty már az elején leszögezi, hogy a folyamatok tartósan alacsony gazdasági növekedés mellett válnak aggasztóvá. Ha bekövetkezik valamilyen előre nem látható technikai ugrás, vagy éppen kitör egy új világháború, minden máshogy alakulhat. Ha azonban nem, akkor a demokratikus társadalmak önfenntartó érdeke az, hogy a növekvő egyenlőtlenségnek gátat vessenek. Ennek módja a tőkére (annak minden formájára, tehát az ingatlanra és a részvényekre egyként) kivetett nagyon progresszív és nemzetközi adó. Emellett nagyon nagy arányú örökösödési adó szolgálná a generációk közti újraelosztást. Végül vissza kell hozni a munkajövedelmek progresszív adóztatását is. Ezek anélkül lassítanák az akkumulációt, hogy beavatkoznának a piaci folyamatokba. Külön bónusz lehetne egy egyszeri nagy arányú tőkedézsma, ami az államadósságok visszaszorítását szolgálná (az államadósság ugyanis azt jelenti, hogy valaki tőkejövedelemre tesz szert az állami kiadások révén, ahelyett hogy adójával finanszírozná azt). Álmok? Azok. De állítólag azokra szoktunk büszkék lenni, akik megálmodják a jövőt.

Kolbenheyer kommentpolitikája

Szólj hozzá!

Címkék: közgazdaságtan tőke kolbenheyer olvas piketty

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr546473459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.