Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Akkor én vagyok az emberetek! Kiáltott fel a taxis, illetve, hogy így, tegezve, vagy inkább magázva mondta-e, az nem volt eldönthető, hiszen az eset London külterületén történt, és a mondat angol nyelven hangzott el. A taxisnak kék turbánja és pödört, fényezett és enyhén felfelé kunkorodó bajsza volt, de ennek végeredményben sem a mondathoz, sem az egész történethez semmi köze. Judit bevágódott a hatalmas, fekete Austinba a három gyerekkel, és megkezdődött a száguldás. Már csak fél órájuk van. Hogy az elején kezdjem, ahhoz vissza kell ugornunk a Pret a manger-ba. Vagy talán még előbbre. Judit a húga három gyerekét vitte nyaralni Londonba, régi ígéret volt, nagy készülődés, és iszonyú nagy élmény. Városnézés a Big Bus-on, aztán a Globe, a Tower, a Westminster apátság és persze a Heim Pál székesegyház, ahogy Zalán, a legkisebb nevezte a szállásukról is látható, hatalmas kupolát, nyilván óvodáskorának asztmarohamai emlékére, amikor sokat időzött az ezek szerint a londoni katedrálissal közös névadóval büszkélkedő gyógyintézményben. De a londoni kiruccanás csúcsa nyilvánvalóan a Pret a manger volt, mégiscsak gyerekekről beszélünk, és a szendvicsek, szárított mangó és frissen facsart narancslé szentháromságában oldódott leginkább a hangulat és a nyelvek.

A hazaindulás előtti utolsó ebédet is ott ették, Judit ezt már megspórolta volna, de a gyerekekben fel sem merült, hogy még egyszer ne ehetnének egy jót, így aztán beültek, és Emma, a nagylány csillogó szemmel és csak félig tele szájjal áradozott az Oroszlánkirály maszkjairól, mert el ne felejtsem, ezt is megnézték Londonban, mármint a híres musicalt. Botond, a középső többször megpróbálta félbeszakítani, hogy nem kellene-e, de tovább sosem jutott, ez volt a sorsa, lassan formálta a mondatokat, a nagyszájú nővére és öccse is mindig megelőzte, mígnem Juditban derengeni kezdett valami, felkapta az iPhone-ját, és megdermedt. Rohannunk kell, indul a repülő! Botond mondta volna, hogy ő pont ezt akarta már néhányszor, de nem hallgattak rá, fejébe nyomták a sapkát és rohantak. A taxis standon viszont ő szúrta ki a matricát, hogy mastercardot is elfogadnak, beültek, és elindultak. Judit kezdett megnyugodni, még épp időben vannak, de aztán, isten tudja miért, megkérdezte, hogy akkor ugye mastercarddal, mire a taxis hátrafordult, és megrovóan közölte, hogy elromlott a konzol, és miért nem az elején kérdezték. Szerencsére az állomáson, ahonnan a reptéri vonat indul, és ahova emiatt igyekeztek, van automata.

Az automata azonban nem működött. A taxis ragaszkodott hozzá, hogy elvigye őket egy közelihez, Judit őrjöngött, de mit tehetett. Végre fizetett, és rohantak vissza az állomásra, kézen fogta a gyerekeket, Zalán szinte a levegőben lobogott a sor végén. És még éppen látták elmenni a vonatot. Zokogni csak akkor kezdett Judit, amikor a menetrendből kinézte, hogy a következő 12 perc múlva jön. Későn. Vett néhány mély lélegzetet és számolni kezdett. Ha lekésik, és át kell rakatni a jegyet, vagy ha megint taxiba vágják magukat, melyik fog jobban fájni a már így is anorexiás pénztárcájának? A taxi mellett döntött, rohantak vissza a standhoz, Zalán újra lobogott. Botond mondani akart valamit, de Judit leintette, ne most, és megláttak egy taxit, mellette a kékturbános sofőr. És akkor megérkeztünk az elejére. Száguldottak a reptérre, a turbános mindent kommentált, mint egy forma egyes közvetítés, rángatta a kormányt jobbra-balra, sávot váltott, előzött. Botond újra próbálkozott. Judit azonban csak behunyt szemmel ült, és számolt. Késő, nem fognak odaérni. És akkor beérték a dugót, nem volt hova sávot váltani. A kékturbános hátrafordult, szeme szomorúan nézett, mintha még a bajsza is lekonyult volna.

Botond megszólalt. Hogy nem lehetne-e a neten. Mert Juditnak van okostelefonja. És mi van, ha a repülő sem időben. Mert azok is szoktak késni, nem? Judit megdermedt. Elővette az iPhone-t. Rákeresett. A WizzAir járatának indulását egy órával elhalasztották! A kékturbános mindkét kezével elengedte a kormányt és ismeretlen nyelven örömujjongott. Judit megölelte Botondot, és akkora puszit nyomott az arcára, amekkorát az még sosem kapott, nem is győzte törölgetni utána, miközben motyogta, hogy ő már próbálta. Csak sosem figyelnek rá.


Kolbenheyer kommentpolitikája