Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Gyere csak, kisfiam, mutatok valamit! Apádnak küldték, biztos a városszépítők miatt, de ez most nem érdekes, szóval gyorsan átlapoztam, és akkor meglátom benne ezeket. Nézd csak! – De mi ez, anya? – Nem ismered meg? Pedig te is odajártál, nem? Az iskola! Az orsolyitáké, vagy hogy is hívták, amikor te jártál oda, belvárosi, vagy mi. – Tényleg! Olyan ismerős volt, csak nem tudtam … mert, ugye, nem olyan iskola-szerű, ezek a szűk folyosók … és hát nem ma volt. Mikor is? Harminc éve, atyavilág. – Hát amikor én jártam oda, ez még nem is volt iskola. Mármint ez a rész. Csak a nagy épület. Itt hátul ez a zárda volt, ahol a nővérek laktak. – Igen! Mi is zárdának hívtuk, bár fogalmunk se volt, mit jelent, de olyan jól írta le, hogy zárda, le van zárva, nem volt persze lezárva, csak olyan szűk, sötét, nyomasztó volt. Utáltam, amikor ott volt óránk, főleg az orosz. Ahhoz kis terem is elég volt. Meg persze amúgy is utáltuk volna. – A mi időnkben még rács választotta el az iskolától, és nem mehettünk be oda, legalábbis elvileg, mert egyrészt néha berendeltek valakit, ha különösen sok volt a rovásán, emlékszem, engem is, amikor, de ezt most talán hagyjuk is. Másrészt meg volt, hogy beszöktünk. A csillagvizsgáló miatt. – Tényleg! A csillagvizsgáló! Azt még mi is láttuk az udvarról, csak persze nem tudtuk, mi az, csak toronynak hívtuk, és mindenféle mesék keringtek, hogy életveszélyes, meg denevérek laknak benne. Nagyon félelmetes volt, nem is tudom, miért mentem be …

– Kisfiam, te felmentél a csillagvizsgálóba? Most mondtad, hogy életveszélyes! – Jaj, anya! Ennek harminc éve, és élek még, látod! Különben sem mentem fel a toronyba. Csak akartam, vagyis a fenéket akartam, csak megpróbáltam. Mindegy. De nem azt kezdted épp mesélni, hogy te is beszöktél? Az hogy is volt, anyucikám? – Hát beszöktem, na. Mert cukkoltak a lányok. Lányiskola volt, azt tudod, ugye? Na hát, kisfiam, semmi sem olyan szörnyű, mint egy tucat nő egy rakáson, nekem elhiheted, én csak tudom, az iskolában, aztán a könyvesboltban meg az egyetemen. Jó, a főnök ott már férfi volt, de a titkárnők, az a sok tyúk … – Oké, anya, ezt már mesélted, de hogy volt a beszökéssel? – Hát hogy cukkoltak, most mondtam, nem? Hogy nem merek bemenni, pedig nekem a nagynénim az Immakuláta nővér, és ha elkapnak, se csapnának ki a suliból, bezzeg a Bögi Tecát biztos kicsapták volna, annyit felesel, aztán mégis be mert szökni, sőt még a Terézia nővér hímzett zsebkendőjét is kilopta. – Te is lopni szöktél be, anya? – Jaj, dehogy! De muszáj voltam beszökni, mert addig cukkoltak. – Jó, jó, értem. Igazából én is azért mentem a toronyhoz. – Mert cukkoltak? – Igen, húztak a fiúk. A sok fiú sem jó ám egy rakáson, anya. Azt mondták beszari vagyok, és féltem, hogy hazafelé meg is vernek. – De miért nem szóltál apádnak, kisfiam? – Szólni? Na, akkor tutira megvertek volna! Vagy gondolod, hogy apu attól kezdve minden nap értem jött volna? Na, az lett volna csak mindennek a vége, a kis beszarit kísérgetik a szülei a suliba. Szóval, anya, beszöktél?

– Be. A frász jött rám, mert nyikorgott a rács, de nem hallotta meg senki. Aztán úgy dobogott a szívem, ahogy azon a szűk, sötét folyosón settenkedtem, hogy belesüketültem, és úgy forgattam a fejem előre-hátra, hogy majdnem elszédültem. – Hát rács nálunk már nem volt, de elvileg csak tanárral szabadott hátramenni a zárdába. Napköziben kikérezkedtem vécére, és akkor mentem hátra. – És emlékszem, egyszer csak mégis meghallottam egy ajtócsapódást, meg a kopogó lépteket, az egyik nővér kijött a cellájából és felém tartott. Ha bekanyarodik, észrevesz. Pánikba estem, és benyitottam a baloldali cellába, ami előtt épp álltam. Iszonyú mázlim volt, nyitva volt az ajtó, a cella meg üres. Résnyire nyitva hagytam, úgy leselkedtem, és csak amikor elment a nővér … – Én csak a saját lépteimet hallottam, akkor délután már nem volt senki a zárdában, nem voltak órák, ugye, csak mi napközisek, mi meg elöl voltunk elvileg. Szóval próbáltam halkan lépkedni, de a kanyarban olyan furcsa volt az árnyék, nem mertem elmenni odáig, inkább behúzódtam az oroszterembe, ami jobbra nyílt, nyitva volt az ajtaja, és az ablakain még jött be fény … –
Mindketten elhallgattak, az anya zavartan lapozott tovább a könyvben, a fia hátradőlt a kanapén és felnézett. Az anyának eszébe jutott, hogy nem csak a nővért várta meg, hanem azt a hirtelen felbukkanó és elrohanó fiút is (fiút?). A fiúnak pedig felrémlett a szemközti ajtó nyílásán kikukucskáló szempár, és emlékeiben a lába újra repítette vissza a napközibe.

Kolbenheyer kommentpolitikája