Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (13) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (85) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (27) európa (6) evolúció (9) fantasy (8) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (18) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (7) holokauszt (11) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jézus (10) jobbik (73) jog (7) kádár (7) katolikus egyház (6) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (232) kommunizmus (14) közélet (9) közgazdaságtan (21) krimi (16) külpolitika (20) kultúra (24) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (12) mongol (18) mszp (62) náci (50) nacionalizmus (9) németország (10) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) obama (21) oktatás (10) orbán (55) oroszország (7) összeesküvés (6) palesztin (15) politika (208) pszichológia (8) rasszizmus (19) regény (26) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (6) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (58) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (139) tüntetés (6) usa (43) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (10) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (47) Címkefelhő

Designerünk

Kolbenheyer olvas CLXXXIV.: A változás szele

2015.10.03. 07:00 kolbenheyer

windhaven.jpgNem jó szívvel kezdtem el olvasni G. R. R. Martin és Lisa Tuttle közös könyvét a Windhaven-t (Szélkikötő; New York, Bantham, 2014). Mert nem ezt szerettem volna olvasni, hanem a Trónok harca folytatását, főleg most, hogy a tévésorozat több szálon megelőzte a könyveket, de most ezt hagyjuk, térjünk vissza a közös könyvhöz. Jó, hogy Martin nem egykönyves író, teljesen új világokat és alakokat is meg tud alkotni, de ezt eddig is tudtuk. És persze, ha már nem hallgat ránk, és a folytatás helyett ilyeneket ír, akkor elolvassuk. És nem bántuk meg. Mert a Windhaven saját jogán is kiváló fantasy. Méghozzá epikus fantasy, ha nem is végeláthatatlan sorozat. Vagy mégsem? Mert Martinról azt is tudjuk, hogy imád játszani a műfajokkal, kifacsarni, vagy ha úgy tetszik, megújítani azokat. Az epikus fantasy három kelléke a miénkétől különböző, kitalált világ, a hős fejlődéstörténete, felnövése a feladathoz, és maga a feladat, ami a jó és rossz örök harcának aktuális (vagy akár lezáró) fejezete. Nézzük, hogyan jelenik mindez meg a Windhaven-ben, és hogyan alakul át. Sajnos nem tudom megígérni, hogy nem spoilerezek.

A kitalált világ nem eredeti, de jól felépített. A végtelen tengerben elszórt szigetvilág leginkább Ursula K. Le Guin Szigetvilág ciklusára hajaz. A kidolgozottsága ugyanakkor jóval realisztikusabb, ahogy azt Martintól megszoktuk. Vannak hihető figurák, akik hihető dolgokat csinálnak hihető okokból. És épp itt jön a csavar. Mert egyrészt a világ a megszokott módon pszeudo-középkori, de nincs benne semmi mágia. Se varázslók, se sárkányok. Illetve vannak fura tengeri szörnyek, de azok csak annak tűnnek, amik, fura tengeri szörnyeknek. És aztán az apró utalásokból, zseniális módon leginkább az énekmondók dalaiból összeáll a kép: hajótörött földi űrhajósok leszármazottaival állunk szemben egy idegen bolygón. Mégse Le Guin, hanem inkább Arthur C. Clarke (A távoli Föld falai). De a lényeg, hogy mindez amúgy is csak háttér a világ legfontosabb eleméhez: a szelek szárnyán röpködő hírnökökhöz (kíváncsi leszek, hogy fordítják a flyer-t magyarra, mert repülő mégsem lehet). A szinte állandó viharban a szigetek közti összeköttetést nem a nehézkes hajók, hanem az egykori űrhajó napvitorláiból szabott szárnyakon sikló hírnökök jelentik.

A regénynek egyetlen főhőse van, itt nem kell sok tucat egyéni nézőpontot összeboronálnia az olvasónak. Maris nő, és repülni akar. A könyv három nagy fejezete a fiatal, a középkorú és az idős Maris kalandjait meséli el. A főhős tehát felnő a feladathoz, bár sajátos módon. Míg fiatalon fejest ugrik a veszélybe, később már húzódozik, végül az utolsó kalandba bele kell rángatni. Mindez pszichológiailag tökéletesen hiteles. Martin (és Tuttle, természetesen, csak őt nem ismerem) tehát meg meri lépni azt, hogy egyetlen kötetbe egy teljes életet zsúfol, és a regény nem a csúcson zárul. A főhősünktől nem egy időben kimerevített, tökéletes pillanatban búcsúzunk el, hanem a halálos ágyán. Martin intim viszonyt ápol a halállal, nem csak azért, mert hősei jelentős részét elteszi láb alól, hanem azért is, mert egyik fő témája a elkerülhetetlennel való szembenézés, a megváltoztathatatlanba való bele nem nyugvás. Maris felnövése nem azt jelenti, hogy nagy vezér lesz belőle, hanem hogy megöregszik és átél mindent, jót és rosszat.

Az előbb említett három fejezetes szerkezetből már sejthető, hogy a Windhaven nem a jó és rossz epikus összecsapásának regénye. Egyrészt legalább három, időben elkülönülő összecsapásról olvashatunk. Másrészt ezek nem a világ létét vagy nem-létét határozzák meg, csupán a benne élők egy részének esélyeit. Harmadrészt a második és a harmadik fejezet problémái éppen az előzőekből következnek, azaz a főhős tettei nem lezárnak, hanem felnyitnak valamit. Végül ha a főhőst jónak tartjuk is (tartsuk annak, nekem szimpatikus), az ellenfelei nem egyszerűen rosszak. Nyilván vannak köztük önzők, irigyek, elbizakodottak, kapzsiak és nagyravágyók, de ízig-vérig gonoszak nincsenek. Hiszen ez nem is (úgy) epikus fantasy, ebben nincs metafizikus gonosz, ez kemény sci-fi, ebben hihető emberek vannak. De a hihető emberek mindig olyan világot építenek, amiben a kelleténél több a szenvedés. És mindig van, aki ezt felismeri, küzd ellen, győz, és persze ezzel új problémákat és konfliktusokat generál, de mindez megéri. Mert ő képviseli a változás szelét, és ez önmagában jó.

P.S.: Utólag tudtam meg, hogy ezt már elég régen írta (1981), csak most újra kiadták. Minden rossz érzés visszavonva. A kiadók üzleti érzéke meg csodás.

Kolbenheyer kommentpolitikája

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy martin kolbenheyer olvas

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr877736846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.